Elképzelem, ahogy az izraeli Betlehemben, a felkent feltételezett szülőhelyétől két utcányira, egy mecset árnyékával és vastag fali szőnyegekkel beborított kisszobában, három arab srác egy lelakott kétkazettás magnón hallgatja a Bathory Blood Fire Death és az Exumer Possessed by Fire című albumait, és közben figyel, hogy a szülők és a szomszédok azért meg ne hallják. Ez a fantáziakép talán pedig már elég is megmagyarázni, hogy miért is éri meg odafigyelni a Melechesh nevű zenekarra, és a most megérkezett hatodik Enki című nagylemezére.
Mondjuk a fantáziaképben rejlő érzést azt hiszem ismerem. Még azokból az időkből, amikor a tanterem táblája fölött lógó Lenin kép szigorúan figyelte, hogy vajon jó irányba tart-e az életünk. Mint ahogy én is figyeltem. Csak én azt, hogy az épp a Gilgames eposzt elbeszélő tanárnő észre ne vegye, hogy a tankönyvbe a sumer király képe mellé Venom lógót firkálok, és az iskolaköpenyem alatt megint az a Kreator póló van, ami miatt már múltkor egyszer lent álltam az igazgatói előtt. Na de hogy most hogy jön ide ez a párhuzam? Hát úgy, hogy a Melechesh alapítótagjai valahogy így vághattak bele a zenélésbe. Én pedig innen jutottam el addig a székig, ahol most ülök és hallgatom az új lemezüket.
Korábban olvastam valahol, hogy habár a metál zenére intenzitása, külsőségei és kellékei miatt sokan úgy tekintenek, mint a modern világ egyik szilaj őrületére, a metál ennek dacára a leginkább archaikusabb műfaj. Mítoszok romjain, baljós árnyakról éneklő, vagy azokra üvöltő lázas hőskeresés, harcos hősé válás, dübörgő doboktól és koponyás totemektől kísérve. A feltehetően a DNS láncunkba kódolt és valahol mélyen magunkban hordozott pogány kultuszok újrateremtése. Ha pedig mindezt most rávonatkoztatom erre a zenekarra és lemezeikre, akkor már le is írtam a zenéjükkel kapcsolatos fontos információk felét. Az énekes Ashmedi által 1993 környékén alapított zenekar ugyanis saját közel-keleti kultúrájának dallamait, isteneit és démonait álmodta ős thrash elemekre épülő black metálba. Ehhez pedig, ha egyre kifinomultabban is, de következetesen tartja magát a csapat.
Az pedig fontos, hogy sokkal kifinomultabban. Mert mondjuk amíg az első két nagylemezről nagyjából az mondható el, hogy átlagos darából, zajos hangkása, hangkására varjúvá vált vonagló varázsló, vészjósló károgása, addig mára már sokkal inkább sajátos az irány. Sajátos és kiforrottabb. Erre az útra pedig valahol a negyedik Emissaries album környékén léptek, egyrészt azzal, hogy a keleties motívumok - és hangszerek - a szövegeken túl a zenében is egyre nagyobb szerepet kaptak, másrészt pedig még mindig nagyon nyers, de sokkal tisztább thrash témákkal ütköztetve. Az Enki pedig ennek a megtalált saját hangnak a folytatása. Még több autentikus, sivatagi viharból kilovagoló tuareg harcost idéző népzenei elemmel. Ami talán csak két helyen képez a lemezen olyan érzést - The Pendulum Speaks, The Palm the Eye and Lapis Lazuli - mintha egy Jordániai nevezetesség környékén kapható turista cédé, utolsó rock remix változatát hallanánk. A számok többségében viszont hatalmasat szól. A Tempest Temper Enlil Enraged és az Enki - Divine Nature Awoken egészen biztos kéz nélkül tépi le a múmiákról a textil pólyát, és söpri le a még rejtett városok romjairól a rárakodó vastag homoréteget.
Aztán a Bathory és az Exumer nevét sem véletlenül említettem feljebb. A témák és a hangzás a lemezen legtöbbször a nyolcvanas évek metál fénykorát idézi. Főleg a legjobb thrash lemezeket. Pontosan azzal a gitárhangzással, azokkal a sodró erejű témákkal. Nagyon tetszik, hogy a mostani szokásokhoz híven nincs túlhangsúlyozva sem a dob, sem a basszus. Minden a helyén van. Az ének pedig, ha nem esne át a szokásos torzításon, megkockáztatom időnként hozza az Exodus isten Steve Souza stílusát, de még így simán egy Quorthon. Ennek a receptnek köszönhető aztán, hogy a Multiple Thruths, és a Metatron and Man a legcombosabb dalok a lemezen. A klasszikus Blood Fire Death lemez meg még azért is jó összehasonlítási alap, mert ez a lemez is egy jól eltalált átmenet. Kiforrottabb, technikásabb, hozza az északiakéhoz hasonló nagyon egyedi ízt, de még nem hajlik bele parttalan és terjengős túlömlengésekbe, amire az újkori pogány metálság, azért típusosan hajlamos. A Lost Tribes című számban egyébként Max Cavalera is vendégszerepel, de ettől még a korábban említett számok sokkal erősebbek, mint ez a dal. Bár a karakteréhez jól illik az öreg törzsi Max. Aki biztos oda is van az album utolsó előtti számától, aminek címe Doorways to Irkala és kiderül belőle, hogy ezek a fickók, nem csak megrezegtetik ősi hangszereiket néhány metál szólam mögött, hanem nagyon is tudnak rajta játszani.
Nem tudom mit jelenthet az, hogy Enki. Talán valami olyasmit, hogy elfeledett mítoszok romjai közt lovagolni a perzselő napon, kopjára tűzött hanyatló, régi álmokkal és keresni a dzsinneket valahol mélyen bent a sivatagban, meg az utolsó menedéket nyújtó karavánszerájt, csak rövidebben. Mindenesetre a Melechesh álmodja az ősi álmokat egy Possessed pólóban valahol, és nem csinálja rosszul. A Primordial lemezeid mellé, ha nem kerül a lejátszási listádba, azt elmondom, hogy akkor nagyot hibázol.
