RockStation

Pokolba a turnékkal!: Blues Pills/Truckfighters/Jex Thoth @ Wiesbaden, Schlachthof, 2015.04.01.

2015. április 06. - Ernő Hellacopter

truckfighters_live2.jpg

1992 december 19. A dátum, amit sosem felejtek. Ez volt az első alkalom, hogy egy koncert kedvéért negyedmagammal egy Trabant hátsó ülésén nyomorogva, hóban, fagyban kievickéltünk a bécsi Austria Zelt-be, hogy megnézzük a Mordred/C.O.C./Prong bulit. Akkor a lakótelepen kb. úgy néztek rám, mint egy ufóra. Mondjuk ez azóta sem változott. (Fotó: Thorsten Curdt)

Sok szó esik arról, hogy az átlagember zenei igénye és a ráfordított energia kimerül abban, hogy a kocsiban bekapcsolja a rádiót. Eszed, nem eszed, nem kapsz mást. Nekik a magamfajta az ufó, nekem meg ők, ez már így marad, amíg világ a világ. Azóta eltelt 23 év, született két csodálatos lányom, túl vagyok már rengeteg túrán, kikopott az utazókeretből jó pár ember, akik helyét átvette más, de én még mindig megyek. Barátokkal, akikkel jó együtt lenni. Nekem nem kell új autó, jó a 15 éves Hondám. Nem akarok a Bahamákon nyaralni (illetve dehogynem, csak nem az elsődleges vágyam), nincs szükségem minden héten egy menő ruhadarabra, az új menő telefonra, menő órára, sem semmi extra dologra.

Viszont ha meglátok egy turnét, ahol olyanok játszanak, akiket látni KELL, akkor nincs mese, bármi áron, de én megyek. Ha megnézem a szeptemberig tartó programokat, azt látom, hogy lesz 3 bécsi túra, egy pozsonyi, talán egy szlovén, és 13 klubbuli. Eddig. Április 5-e van. Ezekért kell feszítenem magam. Hogy beleférjen. Mindamellett, amiben élek nap mint nap. Nem könnyű, de nincs másképpen értelme. Meglátom, és dobban a szívem. Elönt az adrenalin, magam előtt látom, ahogy kialszanak a fények, és berobban a színpadra az egyik a sok közül.

A környezetemben sokan nyávognak, hogy bezzeg a régi zenék, az újak csak azt másolják, nincs új a Nap alatt, blablabla. Szerintem meg rengeteg érdekes zenekar van, és egyre több. Egyszerűen a lehetőségeimhez képest maximálisan rajta tartom az underground zenei történések pulzusán az ujjam, és amint a radar befog valamit, már az a következő lépés, vajon hol lehet elcsípni, meglesni. A legtöbb esetben ez sajnos külföld, ahova költséges kijutni, és ez számomra probléma. Sőt, akikkel utazom, nekik sem farzsebből előkapott pénz. Sokat segítenek a kint élő barátok a szállásban, és a szerkesztőség jóvoltából nekem sok esetben legalább a jegyárral nem kell törődnöm. Több koncertbeszámolóm alatt, ahol esetleg fanyalogtam valamin, megkaptam, hogy "persze, neked ingyen van". Ez igaz, néha valóban ingyen van. De ismerek olyan "kollégát" (nem 'stationös), aki egy 1500-2000 forintos underground bulira felíratja magát. Olyan zenekarokat hoznak el ide szakmailag roppant elkötelezett, zeneileg iszonyat jó ízléssel rendelkező promoterek, hogy pofám nem lenne felíratni magam, inkább örömmel fizetek, csak maradjon így, és tényleg lássak havi 2-3 igazán jó földalatti bandát.

Ha meg nagyobb volumenű a buli, akkor támogatom az adott zenekart, akinek a kedvéért lemegyek. Régen pólókat vettem, pár éve rákaptam a bakelitre, és azokat gyűjtöm. Szívesen megmutatom bárkinek a jegygyűjteményemet, ami sajnos csak a töredéke, a valóban csekkolt buliknak. Fizettem én annyit már, hogy abból életem végéig gondtalanul élhetnék a kis családommal. Mindezt azért tartottam fontosnak, hogy kiadjam magamból, nehogy bárki azt higgye, ez nekem, és pár embernek, akik hasonló elánnal vetik bele magukat ezekbe a kalandokba, úri hóbort. Amikor valaki azt látja, hogy ez a csávó egyszer Amszterdamból, aztán Barcelonából, utána meg Frankfurtból ír cikket, biztos valami milkós köcsög, akinek ez a legnagyobb problémája, hogy éppen hova tud menni. Annyira átlagos körülmények közt élek, mint bárki ebben az országban.

De ha turné van, akkor menni kell. Még arra sincs szükség, hogy valami überfasza kultbanda legyen, elég ha kellően exkluzív. Igen, talán ez a kulcs, az exkluzivítás. Ha egy Mastodon egy kis klubban lép fel, nem egy 80 ezres fesztiválon, na az már kellő hívó szó. Vagy ha a Neurosis lép fel bárhol. Vagy a kedvenc blogon megismert banda, akikre húszan kíváncsiak kb. Ahol nagy a tömeg, azt én már elvből offolom. Abból többnyire semmi emlékezetes nem sül ki. Legutóbb az Iron Maiden volt, amire akkreditációt kaptam, de utólag azt mondom, bárcsak átadtam volna valakinek, aki ezt maradéktalanul élvezte volna. Semmit sem kaptam azon a koncerten, amiért csinálom ezt az egészet. Egy futószalagon legyártott instant műsor, cirkusz, a személyes kontakt legapróbb jele nélkül. Még a spontán viccelődésnek tűnő gegek is pontos koreográfiára voltak felépítve. Elég volt másnap megnézni az előző, vagy az azelőtti bulik felvételeit. Minden pont ott, és akkor történt, akárcsak itt. Szóval én enélkül remekül elvagyok. Inkább lemegyek pár jóbaráttal egy kedd este a Corvinra, és nézem valami francia kult garázszenekar koncertjét, akikről jó esélyjel a buli meghirdetésekor hallottam először. Aztán úgy jövök el, hogy hatalmas élménnyel lettem gazdagabb, megismertem valami újat, klasszat, jól éreztem magam, és legközelebb is számíthatnak rám. Én erre esküszöm, és amíg bírom, amíg lehet én ezt fogom csinálni. Nem érdekel más. Szeretném, ha a lányaim is szeretnék a zenét, éreznék a koncertek varázsát. Jó úton haladunk, igazi zenés család a mienk. A minőséggel itt-ott még akadnak problémák, hiszen csajok, de a lényeg, hogy imádják a zenét. Ezek után nézzük az árnyoldalát ennek a létnek. Amikor nem sikerül semmi. Megjegyzem: ilyen elátkozott túrán ezidáig, 23 évig nem jártam.

Kezdődött azzal, hogy kinéztük a turnét. A Blues Pills-t már akkor megkedveltem, amikor az első Ep első dala napvilágot látott. Valahogy elcsíptem Spotify-on. A Truckfighters a kedvenc blogomon forog közszájon, nem tartott sokáig, hogy én is megkedveljem, főleg a régebbi cuccaikat. Svédektől minden jöhet, tehát nincs nagy rizikó. A Jex Thoth buliját fájó szívvel hagytam ki itthon, remek alkalomnak tűnt a pótlása. A frankfurti dátumot látva világos volt, hogy EgyszobásBence aka Fabi aka Csimpifon barátunk meglátogatása lesz a kulcs. Odafelé lőttünk szuperolcsó, überbudget repjegyet, vissza meg jövünk Bence barátunk céges verdájával, aki hazatér szerető családjához az ünnepekre. Még az akkred is összejött, szóval innentől jó, már csak a dürümre és a sörre kell a lé.

Aztán elkezdtek gyülekezni a viharfellegek. Kezdődött a hazai Blues Pills buli bejelentésével. Sebaj, ha jó lesz, akkor legalább duplázunk, a Truckfighters meg attól még szintén elég ok. Aztán Bence barátunk kitett minket egy hotelba, mert leszakadt a vendégkanapé, így rocksztároknak kijáró körülményeket biztosított nekünk, mégsem voltunk tőle boldogok. Aztán a repülőn ülve Linz felett közölte a pilóta, hogy a Niklas orkán tombol Frankfurtban (és egész Németországban) éppen, és nem tudni, hogy fogunk leszállni. Később, már Hahn felett közölte, a körülmények még rosszabbak, lehet csak Kölnben tudunk landolni. Kezdetét vette egy 40 perces macska-egér játék az elemek és a gépünk közt. Leírhatatlan, elmesélhetetlen. Halálfélelem, főleg a pontosan egy héttel ezelőtti Germanwings katasztrófa árnyékában. Amíg a gépek a világ másik oldalán potyognak, addig nem hatol úgy az ember agyába a megmásíthatatlan tény, hogy ez bizony veled is megeshet. Bármikor. Úgy tűnt, nekünk jutott a lehetőség arra, hogy ízelítőt kapjunk abból, ez most éppen velünk eshet meg. A pilótánk derekasan küzdött, és letette azt a kurva gépet. Egyből elszívtam vagy fél doboz cigit.

A frankfurti transzfer otthagyott minket, jött 2 óra várakozás, közben kint tomboltak az elemek. Jég, hó, eső, orkán, amit akarsz. A kint töltött két nap alkalmatlan volt bármire. Első este kellően megünnepeltük, hogy élünk, második napon pedig passzívan hülyére italoztuk magunkat a hotelszoba melegében, míg kint tovább tombolt a Niklas.(megjegyezném, hogy kint egy Rewe közértben 25%-kal olcsóbb egy üveg Bacardi, mint itthon. skandalum!!!) Mivel Bence barátunk feladta harcot, és a közös buli helyett a pihenést választotta a fárasztó munkája miatt, és a másnapi hazaút miatt is, így várt ránk egy oda-vissza metrózás ki Wiesbadenbe. Papírkutya vagy Bence! Kibumliztunk a Schlachthofba (soha le nem írom ezt még egyszer), ahol már a korai kezdés miatt ment a Jex Thoth. Ez az okkult cucc élőben engem nem nagyon tudott szórakoztatni. Nem találtam a közös pontot, és a hely sem volt alkalmas arra, hogy átjöjjön a Jex Thoth lényege. Átköltöztették a klubot egy hangár szerű terembe, aminek a belmagassága kb. 10-15 méter, és pure beton az egész. Hangulattalan, kongó üresség. És ez még a Jex Thoth bulin volt legkevésbé bántó. Amikor a Mastodon/Red Fang bulin voltunk itt, még tökéletes, kis kuckós, 4-500 emberes klub volt. Jól elbaszták az egészet.

truckfighters_live.jpgŐk azért jó érezték magukat

Jött a Truckfighters, akiktől azt vártam, kirángatnak az elmúlt két nap sokkszerű apátiájából, és felrajzolnak egy letörölhetetlen mosolyt az arcomra. Nos, ez nem jött össze nekik. Fejcsóválva néztük ezt a három derék svédet, ahogy komplett idiótát csinálnak magukból. Szarul szóltak, túl nagy volt a színpad, nem tudták betölteni a tátongó űrt, Az új lemezük nekem annyira nem tetszett, de persze a legtöbb dal erről szólt. Dango tetoválatlan, fittness testével egy elbaszott Angus Young imitátor volt, kínos igyekezettel próbálta vinni valamerre a történéseket. Ozo hangja pocsék formában volt, basszusa néha eltűnt az éterben. A hab a torán az volt, amikor megjelent valami hülye picsa a színpadon, és közölte, hogy őt most megkérték, és ez élete legboldogabb napja, ez a legjobb koncert, amin valaha volt, és a Truckfighters a világ legjobb zenekara. Felhívta a fickóját is, valami békazabáló franciát, friss TF pólóban, és ott mondott igent. Csőröztek kicsit, a nép örült, mi meg kikerekedett szemmel néztük, mi a fasz folyik itt. Persze sok boldogságot, meg minden, éljen az ifjú pár, de ez nem rockandroll, kicsit sem az. Világ legjobb zenekara? Ébresztő kisanyám! Ezt a zenekart csak és kizárólag egy kis klubban tudnám élvezni, ilyen körülmények közt teljesen elveszett az esszencia. Ha legközelebb 20-30 km-es körzetben lépnek fel, tuti ott leszek, de mondjuk a Kesziről a Camponáig már nem biztos, hogy elutaznék...

A Blues Pills még megmentheti az estét! A Blues Pills egy falat kenyér! Már az is mindent elmond, hogy a TF pont 10 évvel hosszabb munkásságra tekint vissza, mégsem ők voltak a headlinerek. A Blues Pills utat tört a most oly divatos ősrock biznisz útvesztőjében, és 3 év alatt tette magát egy jól eladható sztárzenekarrá. Ennek vannak veszélyei, amivel most ők is szembesülni kényszerültek. Ugyanis a 40.000 eurót érő hatalmas, pszichedelikus molinó előtt a kezdésre egy kis frau, kezében mikrofonnal közölte, hogy Elin Larsson énekesnő betegség miatt, ezen az estén nem lép fel. Ezen a turnén nem először. Ez roppant nagy amatőrségre utal. Elin hangja, megjelenése emeli ki a Blues Pillst a hasonló zenekarok tucatjai közül. Nélküle az egész nem más, mint ámítás. Nekünk ez jutott. Majdhogynem meg sem lepődtünk. Ez a túra el van átkozva, a Napnál is világosabb! A maradék három zenész némán, egy helyben eljátszott 4 nótát, és kora este beszüntette ezt a kínos szenvedést, rossz szájízt hagyva minden megjelent rajongónak. Más helyen inkább fel sem léptek, a két előzenekar kapott hosszabb műsort, lehet itt is jobb megoldás lett volna. Előfordulhat bárkivel, hogy betegség üti fel a fejét, de ez krónikusnak tűnik, és egy első bálozó, egyből ilyen magas pozícióba jutó bandánál ez nem más, mint egy roppant amatőr dolog. És ezért a megjelentek, köztük Ádám barátom is, 28 eurót szurkolt le. A merch pultra tekintve azt láthattuk, mint ha egy bevásárlóközpontba csöppentünk volna. A három zenekarnak egész pontosan kint volt 31 bakelit, 28 cd lemeze, és vagy 50 féle pólója. Biznisz iz biznisz. Lord Biznisz. Gyomorforgató, látva a társított produkciót. Értem én, hogy az illegálisletöltésekmiattipiaciviszonyokközt ez maradt bevételi forrásként, de basszus!!!!! Értitek???? Ha maradt volna pénzem, inkább adtam volna egy albán menekültnek, mint nekik.

blues_pills_live.jpgNa, ez az, ami nem volt

Ezzel persze nem ért véget az elátkozott túra. Másnap egy amúgy 9 órás autóutat sikerült 13 óra alatt megtenni, végsőkig elcsigázva minket, elvéve a kedvünket attól, hogy legközelebb is olyan önfeledten vágjunk neki utunknak, mint eddig. Mondjuk az elmúlt 23 évben ilyen pocsékul még egy sem sikerült. Volt már, hogy amíg AFI koncertet néztünk szakadó esőben, addig elvitték a kocsimat, és 55.000 forintomba került, hogy visszakpjam, miközben a brigád bőrig ázva várta, hogy a bécsi éjszakában egyáltalán megtaláljam a telepet, ahova vitték, de legalább az AFI kurva jó volt! Szóval vannak néha árnyoldalai is ennek, de a koncertek mindig jók. Kivéve most. Most semmi sem volt, ami klappolt. De sebaj, április 21. Gasometer, Bécs, ott kamatostul visszafizettetem a sorssal, amit most rútul elvett tőlem!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr397342198

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

evil demon satan devil 2015.04.06. 14:30:20

az ilyen sztorik miatt sem szívesen járok koncertekre, csak ha nagyon esz miatta a fene :)
lehet, hogy szobarocker vagyok, de itthon egy koncertdvd inkább, mint hogy többszáz km-t utazzak a semmiért...

norberthellacopter 2015.04.06. 14:42:32

@evil demon satan devil: Ha mindenki ezt a hozzáállást nyomná, nem lenne mit nézned a fotelból mert nem lenne koncertdvd... :D
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum