Amikor azt mondják nekem, hogy hard rock, akkor akarva, akaratlanul is az AC/DC ugrik be. Illetve azért ott figyel az Airbourne is. Amikor ilyen albumot, zenekart kapok mindig azt várom,hogy ezen vagy hasonló vonalon fog mozogni a zene, és nem lesz benne semmi extra, csak egy copy zenekar lesz. Most viszont valami meglepett. Hogy micsoda? A hajtás után megtudod.

A We Are Harlot-ról nem azt kell elképzelni, hogy a világ legeredetibb zenekare, nem is a legújabb, de még csak nem is a legextrémebb. Azonban mégis sikerült az nekik, ami kevés embernek, illetve bandának. Olyan albumot tudtak letenni az asztalra egy viszonylag sablonos, nem annyira kísérletezős műfajban, ami keveseknek sikerülne. Remekül keverik a populáris elemeket a klasszikus hard rockkal, néhol pedig még beleszíneznek egy kis torok tréninggel is.

A tizenegy szám abszolút nem unalmas, de nem is az, amire csak úgy felkapod a fejed egy álmos reggelen. Azt tudom mondani, hogy az olyan dalok, mint a Easier To Leave, Never Turn Back (ki nem találnátok, hogy mi a  reffrén), The One nagyon jól megmutatja, hogyan is lehet egy modern klasszikus albumot írni. Valahogy felüdülés ilyen zenét hallgatni mondjuk egy szürke dolgos hétköznapon. A sok ordibálós, atom mélyre hangolt riff mellé tényleg jól esik az embernek az ilyesfajta zene. Ami azonban marha nagy meglepetés volt számomra, hogy az énekes nem más, mint az Asking Alexandria egykori énekese Danny Worsnop, aki marha nagyot alkot ezen az albumon. Azért meglepő, hogy a csóka ott hagyja a jól menő zenekart, hogy bele kezdjen egy ilyen hangulatú zenébe. Megemelem előtte a kalapomat, itt jön ki az, hogy mi van akkor, ha valaki tényleg a zene miatt akar valamit csinálni (Lásd korábban Kirk Windstein esetét).

Regélhetnék többet az albumról, de minek? Hallgassátok meg, élvezzétek ti is!  Béke, Szeretet, Metal