Elérkeztünk egy újabb olyan zenekarhoz, akiket divat nem szeretni, sőt, már az a divat, ha valamilyen úton-módon szidják őket, a megjelenésüket, vagy a zenéjüket. Az, hogy én mit gondolok róluk, de legalábbis erről a korongról, az itt szépen ki fog derülni.
A nem mindig pozitív megítélésű (sőt!) Hollywood Undeadnek ez a negyedik lemeze, amiről ezúttal sem spórolták ki az anyagot. A standard verzió 12 dalt tartalmaz bő háromnegyed órában, de ahogy eddig is, bőven vettek fel egyéb bónusz tracknek valót. Természetesen ezek még véletlenül sem jelennek meg egyszerre egy formátumban sem, így az igazi rajongóknak (már persze aki vásárol lemezeket) rámehet rendesen a költségvetésük.
Leszögezem az elején: aki nem nyitott a gitárzene határmezsgyéire, ne is kezdje el az ismerkedést. Az amcsi maszkos hatos ugyanis a (talán) rap-rock zenéjükbe nagyon sok elektronikus/pop/R&B elemet vegyít, vagy pont fordítva, így érthető is, hogy a véresszájú metalosokat kiveri a víz már a Hollywood Undead név hallatán is. Én egy beteg állat vagyok, engem nem zavar.
Az előző lemez (Notes From the Underground) ki lett vesézve nálunk, az alapok most sem változtak, talán a gitárok mennyisége csökkent le picit. Én mégis egy nagyon jól eladható, hallgatható albumnak tartom a Day of the Dead-et. Egyáltalán nem tömény rock, főleg nem metal, de ez nálam nem számít (az, hogy néha miket hallgatok, inkább nem is részletezném, mert még kitiltanak az oldalról).
A Usual Suspects dubstepes/elektronikus kezdése ha valakinek már a nem tetszős kategória, az nagyon ne is próbálkozzon tovább. A rapes verze/dallamos refrén kombó nagyon állat nyitódallá kerekedik. A How We Roll a gangsteres irányba megy el, van itt „f*ck”, meg „sh*t” bőven. A refrén itt is dallamos, de elég rövid ahhoz, hogy ne törje meg az addigiak keménységét. Gitár inkább az utóbbiban található, de ott is csak színező jelleggel.
A címadó, mely egy érdekes klippel is rendelkezik már gitárban gazdagabb, leginkább itt lehet elsütni a nem igazán pontos, de rájuk aggatott nu metal jelzőt. Eddig egy szépen keményedő sorral van dolgunk, okosan építették fel a srácok. War Child. Hát, erre nem tudok mit mondani. Itt az elektronika van csúcsra járatva, szinte csak Pitbull hiányzik belőle, annyira trendi az egész. Mégsem rossz, ha nyitott az ember fia. A Dark Places kevésbé lendületes és jellegzetes, talán nyugtatónak lett szánva az eddigi tömény lendület után. A Take Me Home dettó.
A Gravity képében a leggitárközpontúbb tételt köszönthetjük. Gyors, lendületes. Pont időben. A szép című Does Everybody In The World Have To Die-ban ott van végig a feszültség, csak éppen hiányzik a mindent vivő robbanás. Kár. A Disease akár még Manson gyengébb pillanataiban is kipattanhatott volna a valamikori Antikrisztusból, ha kellene, azt mondanám, hogy a Beautiful People, Disposable Teens vonalról jön. A refrénje újfent remek. Értenek ehhez a fiúk.
A Party By Myself egyértelműen az, aminek hangzik. Diszkószám rapelős „feltéttel”. Gitár nuku, de ha ismét eldobjuk a szemellenzőt, egész kellemes nótát hallhatunk. A Live Forever folytatja, amit az előző elkezdett, jó ötlet volt a blokkosítás. Itt a refrénben halkan még a gitár is felsejlik picit. A standard verziót záró Save Me nem igazán karakteres, egy pörgősebb dal nagyobb nyomot hagyott volna zárásként szerintem. A bónusz számokat nem emelem ki, vannak köztük kimondottan erősek, aki „túlélte” az alap tucatot, nézzen rájuk!
Na, de összességében? Aki mer kísérletezni, az adjon neki egy esélyt, de hithű metalosok messze kerüljék!
Aki úgy gondolja, hogy megnyerte ez a kritika, vagy már eleve szereti őket, annak június 17-én ott a helye a Budapest Parkban, ahol az Asking Alexandria vendégeiként fogják a kellően sikeres, tavalyi Akváriumos koncert folytatását lenyomni.
