Kicsit furcsa, ha egy effajta „utazó cirkusz” tagjai úgy döntenek, még az ünnepeket sem családi körben, hanem turnézással töltik, de konkurenciájuk Húsvét vasárnap nem volt, az biztos. Sajnos én viszont ünnepeltem, s a nagypénteki „böjtöt” (vagyis az az alibi önmegtartóztatást, amit annak hívok) követő Nagy Zabálás megtette gyomromra való hatását. Egy példát sem tudnék idézni, hogy bármi miatt metal koncertet blicceltem volna, így, ha az utolsó utáni pillanatban is, de mégis útnak indultam. (Fotók: Réti Zsolt)
Mondhatom/írhatom: otthonról haza érkeztem a Club 202-be (leánykori nevén Wigwambe). Az Amaranthe legénységét (illetve egy szempontból leányságát) pedig második családomként tisztelhetem, miután ezen ünnepi hangversenyen immár negyedik alkalommal szemlélhettem/hallgathattam őket. Igaz, kétszer előzenekari státusban osztották az élményt (a Hammerfall, illetve a Stratovarius előtt). Az elsöprő indulás (Amaranthe című lemez) után a (szvsz) nem túl acélos (szó átvitt és átvitt értelmében egyaránt) The Nexus legalább arra jó volt, hogy a két tucat dalból összeállhasson egy koncertprogram. Most pedig itt ez Massive Addictive, háromból csak össze lehet hozni egy tuti bulit, ebben reménykedtem.
Doktor Rock terápiája az első pillanattól kezdve enyhülést hozott. A Santa Cruz programjának talán az első tíz percét, ha lekéstem. Ez ahhoz képest nem túl sok, hogy a név alapján nem sok jóra számítottam. A csalódás vektora ezúttal pozitív irányba mutatott. Mintha a nyolcvanas évek második feléből hajtott volna végre egy idő-ugrást valamely glam sztárbanda. Ezt nem pusztán a stílusra és a srácok kinézetére értem, hanem – minőség szempontjából – dicséretként gondolom. Nem egyedül gondolkodtam így: nem csak hogy az utóbbi években valamiért nagyobb a tolerancia az előbandákkal kapcsolatban, hanem fel lehet készülni belőlük a net által, s tettek így sokan. Az interaktivitás másik végéről is működött: a skacok programjuk végeztével megjelentek a közönség soraiban néhány közös fotó és kézfogás erejéig. Ha nem lenne ennyire fenemód kiszámíthatatlan a rock-szakma, azt mondanám/írnám: hallani fogunk még róluk. Így egyelőre csak én fogom alkalomadtán meghallgatni őket a youtube-on: vajon a mágia működik-e a koncertterem falain kívül is?
Nostradamus se lesz belőlem, ez egészen biztos: túlságosan felvillanyozódtam, gondolván, a jó után még jobb jöhet. A misztikus intro tovább fűtötte bennem a várakozást, de a továbbiakban a főzenekar hazájának színeiben induló Engel metalcore-ja valahogy nem igazán akart engem meggyőzni. Mintha direkt így válogatták volna össze az étlapot: a két nyitócsapat habitusa (dallamosság + extrémitás) együtt pont kiadta az Amaranthe-ot. Viszont Elize Ryd és az öt fiú produktuma pont ezért izgalmas, és nem annyira egysíkú, hogy a program felénél már a büfében kössek ki, mint az Engel esetében. Félre ne értse senki: én csupán az olvasók precíz informálása érdekében áldoztam fel magam betegen is! A pultos lányokat is csupán azért ismerem meg már messziről, mert megjegyeztem őket, hogy az esetleges fluktuációról azonnal hírt adjak.
Amikor a Massive Addictive Digital Worldjének segítségével színpadra léptek a fiúk és az este egyetlen hölgyelőadója, abszolút teltház előtt tették ezt. Bármennyire is varázslatos hely a Club 202, a svéd sztárbanda kinőtte! Akik nem sokat cicóztak, ugyanis mindjárt éhesek lettünk. Persze, nem maradhatott el ezúttal sem – Jake E. részéről – a Hungary-hungry szópár körüli viccelődés, de túléltük, s jöhetett végre a Hunger. A közönség, mint a banda hetedik tagja visszhangozta a refrént, beindult a libabőr-effektus. De jó is volna, ha az Amaranthe-gyár futószalagja nem csupán az első szériában szállított volna ilyen nótákat!
Lehet, hogy az érintettek fejében hasonló gondolatok jártak, mert a program első harmadában elsütötték még a 1.000.000 Lightyears és a Serendipity nótákat a zenekar nevét viselő albumról. Egyébként meg egyenlően osztoztak a három album kincsei a setlisten. Talán a Nexusról egy gondolattal (vagyis egy dallal) kevesebbet játszottak – ezt valahol meg is lehet érteni. Az Electroheartot mégis valahogy jól esett hallanom.
A koncerteknek a dalokon kívül persze egyéb összetevői is vannak. A hangzás végig (jó értelemben) borotvaéles volt, és nem csak a Razorblade alatt. Az egyik énekesről pedig a régi rendszer kedvelt vicce jutott eszembe: milyen a szovjet szex kép? Lenin elvtárs sapka nélkül! Nos, Jake E.-t először volt szerencsém sapkája nélkül látni. Ha rosszmájú lennék, azt írnám: nem csodálom, hogy idáig hordta, de mivel én sem vagyok egy kiköpött Alain Delon, így inkább nem írom. Sapkájával együtt valahogy szimpatikus szerénységét is levetette, viszont ez az „új”, vagányabb Jake is nyerőnek bizonyult.
Elize kisasszony sem maradt le a ruhadaraboktól való megszabadulás terén: a szokásos módon a harmadik-negyedik szám környékén a dobszerkó mellé hajította kabátját, s a továbbiakban ott feszített rövid szoknyában és testhez simuló felsőben. Ezen a ponton lüktetni kezdett oknyomozó újságírói vénám. Kötelességemnek éreztem ellenőrizni, egyesek miért vannak annyira oda ezért a pacsirtáért. Mivel a szükség is elszólított egy percre, visszafelé a színpad szélénél megállva bizonyos mélységében tanulmányoztam eme problémát, miközben megbotránkoztam az imént említett „egyesek” feltételezett erkölcstelen gondolatain.
De az ilyen élményeket leszámítva is megállapíthatjuk: az Amaranthe-ot ezúttal kitűnő formájában kaptuk el! (Sajnos például a Strato’ előtt – tán a gyenge technikának köszönhetően is – enerváltnak tűnt a csapat.) Velünk sem volt gond: könnyfakasztónak mondhatnánk, ahogy Budapest népe Elize helyett (!) elénekelte az Amaranthinet, mikor is az énekesnő kitartott mikrofonnal kezében állt a színpad szélén.
Továbbra sem értem, minek három tehermentesített énekes szintén három hangszeres elé – ha már ennyire közösségszeretőek, inkább egy, a zenekarral együtt lélegző billentyűsre volna szükség effektek helyett, de az ilyen vélemény valószínűleg a korral jár. Ezeken túllépve mindenesetre úgy érzem, mostantól vált igazi kedvencemmé az Amaranthe.
