RockStation

Még nem nőtt le a haj, még nem főtt le a kávé: The Prodigy - The Day is My Enemy (2015)

2015. április 10. - csubeszshuriken

the-prodigy-the-day-is-my-enemy-hospcd005_web.jpg

Amikor a híradások elkezdik szétkürtölni, hogy egy új The Prodigy album van a kanyarban, akkor szerintem kicsit mindenkit megtámadnak az emlékek, meg az érzések. Engem is. Mert ugye volt egyszer egy kilencvenes évek, meg az a tűzgyújtó láz, ami belemagyarázott akkor a legtöbbeknek legalább a bal fülébe. Meg ugye itt a közelmúlt, ahol ez a banda még mindig vezető név a fesztiválokon, és így élményszintű hidat képes kovácsolni a generációk között, hiszen látott így Prodigy koncertet már az apraja is meg a nagyja, ahol ott ugráltak együtt a kicsik meg a nagyok. Vagyis ugráltak és ugrálni fognak. Azzal ugyanis, hogy most kijött a The Day is My Enemy, ez nem is lehet kérdés.

Amikor azt írom, hogy emlékek meg érzések, meg hogy engem is, az viszont az én esetemben nem feltétlenül csak és kimondottan pozitív. Ugyanis tény, hogy az a bizonyos láz engem is fűtött. Sőt olyannyira, hogy egyszer még majdnem életemet is adtam azért, hogy az első sorban hajlíthassam a kordonrácsot a Poison sorait üvöltve. Ami már majdnem sikerült is, de a hullámzó tömeg a jó öreg Hajógyárin egyszer csak kritikussá vált, és a következő pillanatban már hat, lapjával finoman egymáshoz simuló, erősen gravitált test terhelte a szegycsontomat, így nem jött ki hang a torkomon. Frenetikus élmény volt ezután visszatérni abba a magasságba, ahol szabadon áramlik az oxigén és a Voodoo People hanghullámai.

De aztán teltek az évek, és habár a The Fat of the Land után új lemez sem érkezezett egy jó darabig, a csapat neve mégis mindenhol ott volt. Itthon pedig olyannyira ott, hogy az volt az érzésem, hogy a rutin Sziget bulin túl, a Szegedi Várjátékoktól a Veszprémi Kézműves Napokig bezárólag minden eladható és lefedhető lehet a The Prodigy névvel. Miközben pedig az első hányás után is öt percenként továbbjátszott számaik csendültek fel valahol újra és újra, az a kép sejlett fel előttem, ahogy Keith Flint ül lepukkanva valahol egy borús angol felhőtől leárnyékolva, lenőtt hajjal egy viktoriánus mintát ismétlő olcsó tapéta előtt, és mikor megcsörren a magyar szervezőknek külön fenntartott forró drótos telefon, a fejét hirtelen oldalra csapja és végignézi, ahogy abban a különös pillanatban, egy örömmámorban úszó fénycsík végigsiklik a régen használt extra erős hajlakkon, egy üres cigis doboz mellett. Így aztán az utolsó Invaders Must Die lemeznél már fáradt voltam.

Aztán eltelt ez a pár év ebben a csöndes mosolyszünetben, és amikor az első album előzetesek elkezdtek érkezni az elmúlt hónapokban, azon kaptam magam, hogy az ütemre mozgó lábfejekből elkezd a lelkesedés feljebb kúszni, és már megint úgy akarok mutogatni, mint Maxim Reality a Breathe videóban. A címadó The Day is My Enemy és a Nasty is jól hozza a The Prodigy esszenciát. Azt ahogy a zenekar a kezdetektől fogva behozza a fröcsögő és megállíthatatlan punk hangulatát az elektronikus zenébe, és táncolhatóvá teszi a forradalmat. A koszos klubok dühös hangulatát becsalogatja a táncparkettre, és teljesen szabadon, de mozgásra bírja azt. Liam Howlett ütemei ismét harapnak. Hűvösek, mint egy brit tömb épület, de izzanak is, mint egy stroboszkóp lámpába szorult molylepke. Az ütemek a helyükön vannak, és habár az elektronika sok lehetőséget ad, nincsenek túl játszva, csak nyersen zakatolnak, mint a négy műszakban felügyelt gyári lemezhajtó.prodigy_2015.jpg

A Rebel Radio egy olyan klasszikus kalapáccsal a szélvédőnek big beat, amihez azonnal lovasrendőrséget hívnak egy piros telefonfülkéből. Az Ibiza egy erős basszussal és breakbeat dobbal felpörgetett koszos, külvárosi lézerpisztolyozás, amit a közreműködő Sleaford Mods formáció a lemez legjobbjáig húz fel. A Destroy nintendo effektek, jéghideg drum and bass és linóleumon csikorgatott Reebok cipőhangok nyugtalan keveréke. A Wild Frontier mellkasnak szegezett dobokkal megtámogatott nyolcvanas évekbeli dallamát, azonnal vágd be egy bulifotó montázs alá. A Rok - Weilert meg a fülesbe csutkán, kajak ritmikus sokkgimnasztika, barátságos refrénnel, a végén lazítással. A Beyond the Deathray egy magányos kémműhold szomorú balladája zongorabillentyűkkel és interferencia zajjal. A Rhythm Bomb egy jóságos néni hangjával televágott partigránát. A Roadblox nosztalgikus tört ütemeit valami bálteremben vették fel, mert a basszus valami kristálycsillárt rezegtet, más nem csilingel így. A Get Your Fight On egy rohadék, aki észvesztésig táncol és felesel mielőtt a belváros éjszakai neonfényeiben újjászületik. A Medicine egy életmentő hajnali Szultán kuszkusz, kevés fűszerrel három hangyás szakácstól. Az Invisible Sun a naplemente zenéje, ehhez illő remek gitártémával és jövőbe kémlelő szonár hangokkal, amit egy cyberpunk kölyök közeledésül simán átküldhet a facebookon egy Philip K. Dick rajongó lánynak. A Wall of Death egy cirkuszsátor hajnali ötkor, a tetejéről visszacsorgó izzadsággal. És ennyi..

Az egyetlen dolog ami hiányzott, az a kicsit több repedt fazékon áteresztett acsarkodó ének, rommá torzítás nélkül. Ettől függetlenül azonban ez a lemez sokkal erősebb - az általam kicsit amúgy is elkapált - Invaders Must Die színvonalához képest. Sehol sincs lenőve a produkció haja, és azt sem érzem, hogy kitaposott bakancsában pocakot eresztett volna, amin szunyókálás esetén megáll az olvasószemüveg. Sőt, még odáig is elmerészkedtem fejben, hogy megnézném bizony élőben is ezeket a dalokat, csak nem a Franz Ferdinand és a Placebo közé becsonkítva, hanem egy frankó klubbuliban, ahonnan ez az egész indult.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr197350962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum