RockStation

Egy rég várt találkozás és az elszalasztott utolsó lehetőség: Taste of Anarchy Tour 2015 @ Kreativfabrik Wiesbaden, 2015-03-26

2015. május 04. - rockstation

lionheart.jpg

Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. És vannak azok a koncertek, amikor a látni kívánt zenekar mellett nem igazán tud a többi meghirdetett esemény felvillanyozni. Na ez a buli olyan volt! Volt itt olyan banda, akit régóta meg akartam nézni, és olyan is, akit már a múltkor sem akartam megnézni, és olyan is, akikről nem is tudtam, hogy mennyire meg akartam őket nézni.

A szokásos módon indult a buli (rohanás a melóból, moslék idő, csúcsforgalom, sorban állás, „takarodjonmindenkihaza”. A Kreativfabrik nevű helyet ugyan ismertem, de a koncerttermet még nem. Az épület amúgy egy skatepark, ahol csináltak pár próbatermet és van egy nem megfelelő méretű, és jó kialakítású koncertterem az alagsorban. Állítólag 200 férőhelyes a klub, ami akár igaz is lehet így utólag visszagondolva, de magán (az amúgy sold out) koncerten sokkal kevesebbnek tűnt a létszám, és így még inkább erősítette a családias, de fullos koncertképet. A hangzás minden koncert minden percében tökéletes volt, így erre nem is fecsérelnék több szót. Rövid átszerelési idők, tisztán, egyenként kivehető hangszerek, arányos megszólalás, bitangos hangerő. Csodálatos!

A merch részlegen rögtön összefutottam Jay-el, a Lionheart dobosával. A sráccal 6 éve találkoztam először, amikor a Lionheart életük első, USA-n kívüli turnéjuk első állomásán játszottak Frankfurt-ban a CDC, a Freya és a Sworn Enemy társaságában (féltve őrzöm a jegyet azóta is). Előtte ugyan játszottak már egyszer az Ypern Fest-en, de az nem számít :-) Emlékszem, milyen boldogan mesélte akkor, hogy itt lehetnek (az előző napra tervezett london-i koncertet törölték). Én meg megköszöntem nekik, hogy léteznek, mert akkor első zenekarként játszottak, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek, de ahogy elkezdték az első album Intro-ját, néztem, mint székely bácsi a zsiráfra, hogy „Márpedig ilyen állat nem létezik!”. Felfoghatatlan volt a meglepetés ereje, és azóta is ők az egyik legnagyobb kedvenc zenekarom.

Az elmúlt 6 évben annyi változott, hogy már 26 éves lett, sokat tetováltatott magára és már talán elérte a 60 kg-s súlyt. Más nem! (bár az utolsó pont nem biztos, hogy igaz) Most is ők road-oltak maguknak, ők árulták a pólóikat, és ugyanaz az őszínteség sugárzottk belőlük, mint akkor, amikor még a kutya sem ismerte őket, és quasi maguknak muzsikáltak.

Na, de miután felelevenítettük ezeket az emlékeket, mentünk Zsolti barátommal a koncertterembe, mert lassan kezdetét vette a hacacáré. Elsőnek a Havenside lépett a deszkákra, akiktől ugyan hallottam már korábban pár számot, és mintha úgy emlékeztem volna, hogy ügyesek, de erre még kis összegben sem mertem volna fogadni.
Aztán jött a meglepetés! Ezek a srácok rohadt jók! És milyen ismerős a dobos gyerek játéka. Aztán ahogy kikukucskáltam az előttem álló günterek vállai mögül, meg is lett a megfejtés: Jay barátunk ütött náluk. Észak-Kalifornia már csak ilyen (ja, Havenside-ék Sacramento-ból jöttek). Nagyon jó kis 20 percet nyomtak, sallangmentesen, érzésből. Én meg vertem a fejem a falba, hogy hogyan kerülhették el a figyelmemet eddig, főleg hogy nem egy tavaly alakult bandáról van szó (mivel 2006 óta léteznek). Ugyan nem egy könnyen emészthető muzsika, de érdemes őket figyelemmel kísérni.

A következő csapat a Coldburn volt (ismertségi foka nálam megegyezik az előző fellépőével). 2 szám erejéig kedveltem a fellépést, utána már nem tudott lekötni. A suttyó énekes srác viszont már az elején is zavart (nem a hangja vagy ilyesmi, hanem úgy az egész). Lipcséből jöttek. Ez meglepett (az énekesnél tipikusabb redneck Alabama-ban is kevés van), mert először tetszett a koncertjük, de aztán magyarázat is lett az ellaposodásra. Ismerek jópár német HC bandát, de hosszú távon nagyon kevés tud lekötni (csak egy ilyen jut eszembe, és az a Ryker’s). Nem voltak bántóak, eltelt az ő 20 percük is, de az tuti, hogy miattuk nem fogok koncertjegyet venni a jövőben sem.

Utánuk érkezett az a banda, akiket errefelé eléggé kedvelnek, én viszont nem tartozom közéjük, sőt nem is nagyon értem őket. Jó a beatdown, de én nem hallgatok sokat, és azt a keveset is nagy részben a CDC előadásában. Mint mondtam itt kedvelik a Desolated-et, ennek megfelelően kegyetlen aprítás volt végig a koncerten (a jelzők nem túlzóak). Egy 160 cm-s kiscsaj pl. pont előttünk rogyott össze öntudatlanul, majd összeszedtük a földről, egy perc múlva tántorogva ugyan, de megállt a saját lábán, megnézte, hogy a jobb felső hatos megvan-e még, meg nem vérzik semmi, aztán vissza. 3 számmal később meg a barátja tartotta vissza, nehogy megpróbáljon lepofozni egy kétszer akkora srácot, mint saját maga. A southampton-i srácok zenéje pedig kiváló volt erre a feszültséglevezetésre, láthatóan sokan csak ezért jöttek. Mármint feszültséget levezetni és nem az angolok miatt. Jól nyomták amúgy, de egy idő után nem tudott lekötni a zene.

A Cruel Hand olyan volt zenei szempontból a Desolated után, mintha Kozmix-ról váltanánk Mozart-ra. Mondjuk, hogy radikális zenei különbség volt tapasztalható. A portland-i brigád használt olyan fekvéseket is a gitárokon, amiket az angolok is biztosan ismernek, csak furcsa a vallásuk, és azokat a fekvéseket pont tiltja. Magam nem hallgatok Cruel Hand-et sem szomorú magányomban, sem a kocsiban, sem megvidámodva haveri körben. Nem azért, mert rosszak (alkalmaznak a zenéjükben pl. egy csomó olyan fekvést, amit mások nem is használhatnak), csak nem igazán az én zeném, amit csinálnak. A koncertjük amúgy jó volt, látni is akartam már őket élőben, és dupla volt az öröm a koncert miatt: zenei enyhülést hoztak, és koncerten megkaptam azt az erőt, amit a lemezeikről hiányolok. Mondjuk 20 percben jók lettek volna, de 35-öt játszottak, az meg már nekem sok volt.

Aztán megszólaltak a fanfárok, kigördült a vörös szőnyeg és  a szikrázó fényárban fürödve a közönség éljenzésétől és ütemes tapsától kísérve megérkezett a színpadra a Lionheart! Ahogy mondtam, Észak-Kaliforniából jöttek, nem pedig Hollywood-ból, így persze valójában úgy nézett ki a dolog, hogy miután összerakták a motyójukat, kicsit belőtték a hangzást (csak úgy módjával), aztán elkezdték a koncertet az Undsiputed-ből átvezetett The Truth-al. Csodálatos! :-) Én asszem negyedszer láttam őket, de minden héten képes lennék megnézni újra (pedig pl. a második koncertjük nem tetszett, de az is 100%-ig őszinte volt: Rob-nak szar napja volt, a közönség is szar volt Rob meg paréj lett, előfordul).

Az utolsó kislemezről megkaptunk minden nótát (kivéve a Wasteland-et, de az amúgy is első albumos nóta), de ügyesen vegyítve a második és harmadik albumos kiválóságok közé. Ők az a zenekar, akik akármelyik számaikat játsszák, az mindig öröm, és akármelyikeket nem, az pedig csalódás, viszont azt tényleg sajnálom, hogy az első albumról nem játszottak semmit. Sokan jöttek miattuk, így a koncert hangulata remek volt, ahogy remek volt azt is kb. 150 torokból hallani, hogy „Pure fucking Anger”, csak úgy barátságosan! :-) Ügyesen volt összeállítva a setlist, még akkor is ha simán tudnék rengeteg számot mondani, amit szívesen hallottam volna újra élőben, de a hallottakat is hallani akartam, és azokat nagy részben először hallottam. A basszusgitárt pedig nem más röfögtette, mint Brandon Wells, a Havenside énekese. Ugye mondtam, hogy Észak–Kalifornia már csak ilyen. Azért Brandon-t is és Jay-t is maximális tisztelet illeti az esténkénti 2 koncertért.

A zenekar láthatóan nagyon élvezte a koncertet, közvetlen volt az egész esemény. Ez volt a turné 21. napja (és koncertje), és már csak kettő volt vissza, szóval biztosan fáradtak voltak már, de ennek nem volt semmi látszata. Rob mondta is, hogy mindannyiuknak van rendes állása, hétköznapi arcok, akárcsak mi, ő pedig konkrétan kivette most az egész éves szabiját a turnéra, és nagyon örül, hogy többek között velünk oszthatja meg azt. És ez az, ami mindent elmond!

Aztán hopp, már el is múlt a 35 perc, amit kaptak, így számomra véget is ért az Anarchy Tour wiesbaden-i állomása. Még egy pár perc csevely Rob-bal és Jay-jel, búcsúzkodás, aztán kifelé megálltunk még a pult előtt, mert meg akartam adni a Nasty-nek a második esélyt. Egy éve már láttam őket a Persistence Tour-on, de nem tudtak meghatni a zenéjükkel. A külsőségektől meg a hidegveríték is kivert. Ha a zenéjükkel foglalkoznának annyit, mint az outfit-tel, akkor talán én is kedvelném őket. Valahogy képzeljük el úgy a dolgot, mintha egy harlem-i csöves négert, aki naphosszat a rap-sztárságról álmodik, megdobnánk egy csomó bobóval, hogy jóbarát, ruházkodj. Mintha ketchup-ot nyomnánk egy kanál beluga kaviárra. Ugyan megtehetjük, na de nem már! Bár a zenéhez jól illik a precízen megszerkesztett ghettó-öltözet (merthogy nulla spontaneitás volt benne): nem túl összetett egyik sem, ami Matthias-ról is elmondható. A zenekar maga ugyanis belga, de az énekes német.

Errefelé kajálják őket, nagy a rajongótáboruk, de ennyi év kint élés után már fent sem akadok ezen, mert a németek zenei ízlése 1883. február 13-án Wagner-rel együtt elhagyta e földi világot. Viszont sajnos ismét előkerült a politika a színpadon úgy a harmadik szám környékén, szóval némi „elmentektiapicsába” kíséretében el is hagytuk a koncerttermet, és a Nasty ezzel az utolsó esélyét is ellőtte nálam (mondjuk ettől még nem sírtam tele tele a párnámat egy azóta eltelt éjszaka sem). A zene lehet jó vagy rossz, a zenekar és a közönség is lehet ilyen vagy olyan, de a politikának semmi keresnivalója nincs egy HC koncerten. Sem a színpadon, sem azelőtt. Mindegy, hogy piros, sárga, zöld, fekete vagy kék a mondanivaló mögött meghúzódó párt zászlaja.

Ismét keserű volt a szájíz az est végére, ami akkor romlott el végleg, amikor szembesültem vele, hogy az 50 m-re lévő Schlachthof-ban véget ért a Steel Panther koncert, és mind a 3852623 néző (nem biztos, hogy pontos a szám, de én ennyinek számoltam) velem egyidőben akar kijutni az 5-6 km-re lévő autópályára. És még esett is! :-)

taste_of_anarchy_tour.jpg

BESZÁMOLÓ: PÁLINKÁS BENCE

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1007428242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum