Dez Fafara és társasága úgy gondolta, hogy a 2011-es visszatérés sikeressége elég ahhoz, hogy újra felelevenítsék a nu metal korszak régmúlt dicsőségét és kidobjanak egy albumot. Nem tudom, az előbbire mennyi esély van, hiszen az összes akkori formáció már vagy földbeállt, vagy több (Linkin Park, Papa Roach) kevesebb (Limp Bizkit, Korn) sikerrel próbálnak fennmaradni. Mindenesetre ez egy jól sikerült kísérlet lett.
Mivel a koromból adódóan anno én is a nu metal korszakban kezdtem el metalt hallgatni, nem áll messze tőlem a zsáknacis éra zenitje, sőt. Sok akkor megismert banda még ma is a kedvenceim között van (a még több azóta megismert, más stílusban mozgó formáció mellett), de a Coal Chamber nekem sosem adta igazán.
Nem tudom miért, annak idején a hipersláger Loco sem volt nekem az az agyeldobós zene, kicsit üresnek, jellegtelennek éreztem. Lehet engem kövezni, hogy mégis milyen sikeresek voltak, meg (természetesen) próbáljak meg jobb zenét írni, de a véleményemen nem változtat. Nem volt számomra elég húzása a zenének.
Ilyen előzmények után nem túl szerencsés nekiállni a Dark Dayst 13 évvel követő Rivalsnak. De ha átgondoljuk, ekkora kihagyás után kétféle út járható. Az egyik, ha megtartják a régi stílust és kiadnak egy újabb stílusgyakorlatot, egyfajta „jó az” alapon, vagy újítanak valamennyit (persze maradva az alapoknál) és egy hatalmas középső ujj képében megmutatják a világnak, hogy ők is képesek haladni a korral.
Aztán kérem, miután meghallgattam a lemezt, elégedetten bólintottam. Rendesen bedobták azt a középsőujjat. A régi korszakból csak a zúzás maradt meg, de az is a súlyosabb formából. Olyan pöpec hangzást találtak, amibe nehéz belekötni. A zene milyen? Megmondom őszintén, olyasmi, mint a Love & Death debütje volt a Kornos Headdel az élen, csak kevesebb dallammal felvértezve. Főleg középtempós, súlyos, jó értelemben vett modern metal található a CD-n. Dez Fafara egyébként is jellegzetes hangja szépen megedződött (nyilván a DevilDriverbe sem éppen dalolászni járt), kicsit meg Max Cavalerásodott a torka. Helyenként legalábbis számomra tagadhatatlan a párhuzam.
Az előzetesben megismert I.O.U. Nothing szépen megmutatja, hogy mire számíthatunk a szénbányászok háromnegyed órás túrása alatt. Én személy szerint azon csodálkozok, hogy ha még nem is a szó klasszikus értelmében, de egy-két helyen megjelenik a gitárszóló. Vagy valami olyasmi. Meg úgy egyáltalán: mintha meg tanultak volna játszani a hangszereiken – nekem a régi dalok szétesett hangulata miatt alakult ki ez a nem túl szép képzetem velük kapcsolatban.
A kezdő trió nagyon erős lett, a Light in the Shadows sodrása, refrénje a lemez egyik legjobbjává emeli, de a Bridges You Burn, vagy a Rivals sem éppen egy utolsó dal. De a lemez végére sem lohad le a lendület, ott van például az Over My Head ugrálós témája, vagy az Empty Handed dallamos refrénje. Persze volt idejük gyűjtögetni, ha ennyi idő után resztli lenne a korongon, nem egy ember elküldené őket melegebb éghajlatra. A tizennégy szerzemény közül kettő csak rövidebb átvezető, egyfajta pihenőnek, de panasz azokra sem lehet. Ha negatívum kell a CD-vel kapcsolatban, talán csak annyit mondanék, hogy a folyamatos zúzás mellett alig mennek feljebb a harmadik (pincemély) bundnál. De igazából ennyi.
Röviden leírva, hogy milyen a lemez? Fasza! Hosszabban? Egy, a mai kornak megfelelő modern metal lemez, ahol szerencsére már levetkőzték a rosszabb nu metal kliséket és egy, a korral haladni képes zenekar munkáját hallhatjuk egy jól eltalált lemezen. Ha esetleg folytatni akarnák hosszabb távon is, akkor kisebb érdekességek bevitele mellett maximálisan vállalható lenne ez a vonal. De a régi lemezeiket akkor sem ásom elő.
