Nagyon régi és nagyon halvány emlékeim voltak az Arcturus zenekarral kapcsolatban, így a május 8-i megjelenés környékén jövő igény, hogy de jó lenne nem figyelmen kívül hagyni az tíz év után megjelenő Arcturian-t, mély kutatásokra serkentett. A zenekar még a 2007-ben csomagolta össze a cájgot és húzta le a rolót, meghagyva az utókornak a 2005-ben megjelent Sideshow Symphonies lemezt. Nem semmi minőségű búcsú volt az a kiadvány, de szerencsére nem volt végleges döntés: 2011-ben újra összeálltak és nekiláttak egy új lemeznek. De jól is tették, hogy ezeket az ötleteket nem hagyták polcban porosodni!

A márciusban megjelent, címadónak is nevezhető The Arcturian Sign már előre jelezte, hogy valami nagyon különleges dolog készült el az elmúlt pár évben. Amúgy is szerintem a legjobb dolog, ami a black metallal történhetett, hogy kapott egy experimentális/avat-garde gellert és így a blekker gyökerekből táplálkozva ugyan, de sokkal izgalmasabb kiadványok születhettek meg. Gondoljunk csak Kátai Tamás által jegyzett a Thy Catafalqu Rengeteg-jére vagy Blut Aus Nord albumokra - persze a sor végtelenségig folytatható. Ebbe a listába mindenféle bánat nélkül illeszthető be a Arcturus, és ezt nem nagyon nehezítette meg az Acturian. Ez egy tökéletes lemez. Pont.

A háromnegyed órányi utazás a hipertérben tíz mesterien kimunkált dallal. Mondjuk az már nem egészen biztos, hogy ha egy űrmisszió keretében ilyen dalokkal múlatnák az időt az asztronauták, akkor bármilyen küldetés sikerrel zárulna. Hiszen valószínűleg az Angst hallgatása közben egyetlen pillanat alatt nyomnák át egymást az űrhajó falán a jéghideg világűrbe - az egész dal úgy szól, mintha egy fekete lyukon közlekednél át. Ebben sokat köszönhetünk egyrészt Hellhammer atomóra pontosságú játékának és a fröcsögő, régisulis blekker témáknak.
Amúgy annyira nem jellemző, hogy ilyen vérgőzős, trve black üvöltsön, így azért ha párszor megdörren, nem fanyalog érte az ember, igényesen elhelyezett témák ezek, feldobja az hangulatot. Ahogyan az itt-ott felcsendülő keleties motívumok is szépen színezik az összképet, még összetettebbé és komplexebbé téve a végeredményt. Így egy hatalmas ívű és végtelenül teátrális produkciót kapunk. Persze nem meglepő, mert a kiindulás alapként tekintett black metal is definíció szerint az, de itt konkrétan színházi és magasságokba sikerült feljutni, például a Game Over dal végére. Tényleg tanítanivaló építkezés, ahogy a Angst után két dallal eljutunk a rockoperához.
Ami még nagyon megfog a lemezben, az apró kikacsintások más stílusok és/vagy zenekarok felé. A Demon énektémáinak van némi Tiamat íze, az albumzáró Bane-ről pedig egyből a Pink Floyd The Trial dala ugrott be a The Wall lemezről. A Falhoz készített animációt is simán tudtam párosítani, igaz talán egy kicsit sötétebb színekkel.

Melyik dalt lehetne kiemelni? Mindent, illetve egyiket sem. Imádtam mindet! Ez egy zseni lemez - minden perce az. Korábbi albumokkal való összevetésben hol áll ez az album? Valahol elől. Más kritikák a La Masquerade Infernale-t hozzák ellenpéldának. Valóban ez a lemez ahhoz képest jóval progresszívabb, és aki a black nyersességét kéri számon az Arcturian-on, igaza van - nálam viszont a prog nyert. A legjobbnak mondott The Sham Mirrors-zal már más a helyzet. Fej-fej mellett a két kiadvány, majd az idő eldönti. De addig is az Arcturian az első félév egyik legjobb lemeze.