A lázadás szignója: Alone in The Moon - Collection of Great Generational Anthems (2015)

2015. június 05. - BETH

aitm_cover.jpg

Úgy tűnik eljött az idő, amire már régóta vártak az igényes, kiforrott, mégis dühös és zsigeri rock/pop/grunge/punk albumot kereső megszállottak. A budapesti Alone in the Moon ugyanis anélkül hozta létre az utóbbi idők egyik legerősebb magyar albumát, hogy közben szépen bevált szokás szerint címkézte volna át valamelyik korábbi bálvány arculatát, vagy a Kárpát-medencéhez igazította volna az éppen legművészibbnek kikiáltott  brit zenei hullámot.

A Collection of a Great Generational Anthems május 29-én debütált az összes – perspektivikus – online zenei platformon. Magát a felvételt a szegedi Black Hole Sound stúdióban rögzítették Vári Gábor producer segítségével. A zenekar (Várhidi Adrián – ének, gitár, Simon Zoltán – basszusgitár és Menyhárt Balázs- dob) tagjai nem aprózták el és a mai trendeket megtagadva egy klasszikus, majdnem 70 percet felölelő albumot készítettek. A stúdiózás és a keverés - egészen szimbolikusan – kilenc hónapig tartott.

Most kezdhetnénk a szokásos ’igen, a hosszú és áldozatos munka megérte’ bejegyzéssel, de ennél a kis aranyos vállveregetésnél többet ér ez a felvétel. Túlzás nélkül és vitathatatlanul érdemelheti ki mind a szakma, mind a közönség elismerését, mivel hosszú idő óta először hallgathattunk végig valami egyszerre felkavaró és slágeres, hangjáratokban megtapadó, ugyanakkor mégsem bekategorizálható, egységes albumot. Nem vagyunk egyedül azzal gondolattal, hogy akkor, amikor a lázadásukat általában a H&M rock sarkában beszerző, leginkább szép Instagram képekkel és egyen tetoválásokkal vagy mainstream életérzésekkel házaló, összességében nagyon fotogén álrocksztárokkal van tele a világi játszótér- időszerűvé vált az olyan zenekarok és leginkább az olyan zenék felbukkanása, amelyek lazán eltemetik ezt a felszínes, és a rockot maximum csak egy körzeti lutra albumból ismerő irányzatot.
A felvételen üdítően nyers és eleven koncepciót lehet felfedezni. Nem lehet ráhúzni csak egy műfajt, mivel az egész egy tisztességesen összegyúrt grunge-punk-stoner-rock-pop egységes, letisztult mégsem steril szerelemgyereke.
A lemezt nyitó Zeitgeist Pop a címéhez hűen egy olyan pop/rock dal, ami magáévá tett valamilyen punkból kikanyarított szennyet, szóval már az első fél percben elintézi a korlátlan figyelmet. Dühös szöveg, legszívesebben letépnéd valakinek az arcát, és ’megetetnéd vele’ jellegű stílusosan ordenáré hangorkán. Magával ragadó a nyughatatlan, marcangoló mégis dallamos téma, és a dob… Túlzások nélkül állíthatjuk, hogy ma az Alone in the Moon színeiben versenyző Menyhárt Balázs az egyik legtehetségesebb és legösztönösebb dobos az országban.

11256455_10206731268425218_1759751209_n.jpg


A Buzzkiller Saturday egy emelettel feljebb rúgja ránk az ajtót. Nem édes, bár ugyanúgy popos, punkos, laza rock alappal játszik, mint a Zeitgeist Pop, de itt kijön a hangzásnak egy olyan utóíze, ami amúgy az egész albumon végighúzódik. Olyan, mintha tényleg egy buli homálya és lidércfénye nehezedne az énekre és a riffekre, van egy izzó, pezsgő, élő színezete. Hogy tudatos-e vagy sem, talán sosem fog kiderülni, mindenesetre külön taps a basszusgitárnak. Tökéletes a lendület.
A The Justifier a tempóban picit lassít, de ez csak éppen arra elegendő, hogy újra gondoljuk az előző két dal nyers dalszövegeit. Az énekes hangja az eddigi felvételek közül most a legflegmább, ami az egész dalt pimasszá teszi. Műfaj? Slágeres, kérlelhetetlen gitártémákkal operáló intelligens rock, pop beütéssel. A közepétől kezdve fel-feltörő punkkal.


A negyedikként következő Anthem XYZ aztán véget is vet az eddig is dühös, de valamilyen szinten még meggyőzhetőnek, formálhatónak és idomíthatónak mutatkozó elementáris haraggal szemben. Megdöbbentőnek tűnhetnek e sorok, mivel a 21. század - korlátlan szabadossága ellenére - nem jeleskedik a düh menedzsment nemes tudományában, ezért szédítő élmény olyan sorokat kihallani egy zeneileg is felkavaró, nyugtalan és kellően mocskos albumból, amelyek egyszerűen zsigeri indulatokat ébresztenek fel. Ennek semmi köze sincs a divatos és emészthető szépséghez, vagy a kicentizett határok közé szuszakolt lázadáshoz. Ilyet a legmélyebb érzelmi bugyrokban lehet felfedezni, így az Anthem XYZ sorsa nem lehet más, csak a siker. Koszos, hangos, közben hihetetlenül összeszerkesztett és megkomponált, egyszerre vad és egyszerre erős, tudatos, okos dal. A dal kiállás része, a dob, a beinduló téma, a verse-k között hömpölygő szólók. Mint egy gitárból – dobból - torokból táplálkozó, folyamatos baszdmeg. Ráadásul a hírek szerint a banda pont erre a dalra készíti el első videoklipjét is.
Még ki sem heverhetjük az előző dal konkrétan ránk zuhanó dob plusz basszus őrjöngését, jön a Digital Holocaust. A címhez hű kifejező, pontos és súlyos szöveg – ami igazából az egész albumra jellemző. Talán a lemezen első alkalommal fékezték meg az indulataikat, ami nem ártott a dalnak, igazából ez a háttérben folyton visszakúszó de még éppen az elszabadulása előtt elkapott riff  csak erősíti a tudatos fricskát. Flegma, friss, és mégis keveri picit a grunge, a klasszikus rock de leginkább a pop elemeit. Felmerül a kérdés: mennyi műfaj férhet el öt perc ötven másodpercben?

11257667_10206731303626098_1738010974_n.jpg
A hatodik dal címe: Generation Flesh. Komolyan felhívnánk a figyelmet a címekre, amelyeket a dalok csak még jobban megerősítenek. Az album eddigi legmocskosabb, leghangosabb száma. Az ének ijesztő, nyers, akaratos és kérlelhetetlen. A dob… Simán elképzelhető, hogy a dobos egy könnyed teniszkönyökkel és agyvérzéssel végezte a felvétel után. A basszus… Nem ül le, nem hagy békén, istentelenül tolakodó. És ez az egész együtt végtelen harmóniába burkolózik. A szöveg.. Kétlem, hogy valaha lehozná bármelyik olyan platform, amelynek van egy kényes szavakat is tartalmazó szótára, de valószínűleg a 4:24 –től kezdődő totális megvadulást Csiszár Jenő vagy Rákay Philipp  sem fogja felvenni ’a kedvenc nyári délután avagy filléres dalok ízléstelen, de okos embereknek’ tracklistre. Stoner. Ez most stoner és rock – ha már címkézgetni kellene.

Egy darabig úgy tűnik, hogy az Emigrant Song lágyabb mederbe vezeti át a hangulatot. Természetesen ez most sem lesz így, viszont a hangulat adagolásában egy diszkrét, intelligens szimmetriát lehet felfedezni. Leheletnyi stoner, de inkább egy nagyívű rock, amely megmozgatja a tömegeket és hagy bennük némi szomorú érzést. A harmadik perc környékén némi plusz grunge arculatot is felvesz és ettől… Az egész szétáramlik és megtapad a hallójáratokban. Talán kicsit túlnő az album többi dala fölött.

Nyolcadikként érkezik a Franny Lane. Ha nem lenne az elég, hogy a dal saját, magyar nyelvű, minden bizonnyal kazettás magnóval rögzített változatával indít, a folytatásban megkapjuk az eddigi dalokhoz romantikus túlzása ellenére tökéletesen illeszkedő számot. Vágyódás, tisztaság, és őszinteség jön le a jövőbeni akusztikus koncertek mindenkori kedvencéből. Nagyon szép az ének és a gitár együtt, egyik sem nyomja el a másikat, és sosem hullik szét a varázs. Vallomásokhoz, fesztiválokról hajnalban hazasétáláshoz, vagy ’csak úgy’ érezni tökéletes. Az olyan apróságokat meg szinte már leírni is felesleges, hogy a címen kívül mennyi popkulturális utalás van az egész albumon.

Az Ultrabitch-ben a banda viszont nem képzeli túl a dolgokat. Most, hogy az utóbbi két dalban elérték a csendesebb énünket is, gyorsan magával rántanak bennünket a lemez egyik legharsányabb, legütősebb és legdühösebb dalával. Ugyan ez rövidebb picivel, mint az előzőek, de a közepénél olyan, mintha azon versenyeznének a tagok, hogy vajon melyikük a tökösebb. Sajnos ez a férfias küzdelem nem dől el, viszont ez a szellemiség olyan atmoszférát teremt, ami miatt ezt a dalt életveszélyes egy zsúfolt metro kocsiban végighallgatni: legszívesebben az üléseken tombolnál és a csikkel kiégetnéd valaki ruháját.

Sok albumnál úgy a tizedik dalnál már leül a történet, de itt ez tapasztalható. Így az Age of Woman nem csak egy töltőanyagként funkcionáló majdnem vége dal, hanem a lemez legérdekesebb dala. Miért különleges? Mert szinte teljesen elüt a lemez többi tagjától és mégis tökéletesen illik az eddig prezentált koncepcióhoz. A grunge, stoner, rock hatások érdekes harmóniája mellett nem hanyagolható el az ének teátrális megjelenése és az a bizonyos drámai hangzás, ami miatt az egész eleven és olyan, mintha mi is átélnénk azokat a pillanatokat, amiket a zene megörökített. Ez a dal egyszerre keresi a hangját és teremt meg valami egészen más irányt.

Ritka az, amikor a számok sorrendje egy albumon szinte, vagy teljesen tökéletes. Itt mégis egy olyan csillagállásban lehettek a tagok akkor, amikor el kellett helyezni a dalokat, hogy az egy végtelenített dinamikát eredményezett. Az előző dalnál már elernyedhettünk, picit visszazuhanhattunk magunkba a nagy ívű, mégis elegáns struktúra miatt, viszont a Newropean Nights, ami a lemez tizenegyedik dala, már nem adja meg nekünk ezt a lehetőséget. Elsöprő, dinamikus, picit felidézi a lemez első dalait, van benne pop, életérzés marketing, de mégsem hasonlítható össze az eddigi számokkal. Friss, él, a basszusról meg a dobról sokadjára is csak dicsérő szavakat mormolhatunk, és a téma szintén végig tolakszik, pörög, lüktet. Budapest imázs film aláfestő zene is lehetne.

A 25 egy véget nem érő, végsőkig kitartott ’örökké fiatal vagyok’ dal. Megőrzi, még mindig tartogat magában a stoner elemekből, de a hatását tekintve egy stadionokat feltöltő, életképekhez kapcsolható, mozgalmas dal. A lemez egyik legfilmesebb dala, aminek a meghallgatása után már komolyan aggódhatunk a zenekar tagjainak testi épségéért. Elképesztő ez az egymásnak feszülő elemekből összeálló harmónia. A gitárszóló és a dal végén felbukkanó, a Volt egyszer egy Vadnyugat jellegű eposzok feszültségét megidéző torzítás mellett pedig már lehetetlen csak úgy elmenni.

11258630_10206731308586222_1388954207_n.jpg
Tizenharmadik dalnál vagyunk. Ha jól számolunk, és miért ne számolnánk jól, ez a dalmennyiség a jeles szokások szerint EP bizniszre átálló együtteseknek - szűken ugyan – de kiadná a harmadik kislemezét. Ez csupán azért lényeges, mert teljesen természetes lenne, ha a még a legelvakultabb zene őrültek is elfáradnának ennyi daltól és érzéstől. Az, hogy a Collection of Great Generational Anthems tizenharmadik dala, a The Virgin körülbelül a legerősebb felvétel erről a lemezről nem csak a zenekar dalválasztási sorrendjét, de a bennük szunnyadó erőt is szimbolizálja. Nem enyhül a figyelem, nem unalmasak a dalok. Mélyek, nyomorultak, indulatosak, sértődöttek, izgalmasak, és lendületesek – tökéletesen átadják a koncepciót. A The Virgin olyan dallamos, olyan sötét és olyan fájdalmas, hogy ezzel igen nagy mércét állítottak az érzelmek felkavarására készülő kortárs és születő bandáknak is. Meglepő lenne, ha ez a szám nem lenne minél hamarabb közönségsiker.

A Sheep zárja a grandiózus felvételt. Érdekes, hogy a címhez igazodva van benne valami törzsi, ősi jelleg, a jelen esetben is felbukkanó grunge és rock mellett. Tökéletes kilépő, valamilyen szinten magába építette az összes eddigi dalt, nagy ívű, de már nem tolakodó, és egyre jobban távolodik tőlünk. Van benne valami lidérces, és nyugtalanító, amire csak rátesz egy lapáttal az effektekből, hangzásból származó különös, bódító érzet.

A Collection of Great Generational Anthems egy hiánypótló album. Friss, dögös és dühös. Tökéletesen szembeköpi az értelmetlen, buta tradíciókat, a könnyen megvehető eszméket és a tartalom nélküli ideológiákat. Kíváncsian várjuk a folytatást és szívesen megtapasztalnánk azt, hogy vajon az élő fellépéseken is ekkora energiával osztanak-e ki minket a picsába.

Mihez ajánljuk? Dührohamokhoz, szakításokhoz, nagy leszámolásokhoz, felébredésekhez, érzelmi túltengésekhez.

És csekkoljátok a közösségi felületeiket:
https://www.facebook.com/aitmband
https://twitter.com/aitmband
https://aitmband.tumblr.com
https://instagram.com/aitminsta

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr897518000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum