Volt egyszer egy legenda. Ez a legenda pedig úgy szól, hogy a Neurosis addig volt punk banda, amíg Steve Von Till a színre nem lépett, mert minden ami azután történt már mítosz. Ez pedig nem a szokásos metafora, amivel illik illetni egy ekkora kalibert, mert ha ismered a zenekar világokat átmozgató energiáit, és a végtelenbe üvöltött szövegeit, akkor tudod, hogy itt valóban archaikus rituálék krónikásairól van szó. Ezért nem is meglepő, hogy Steve mindamellett, hogy zenész, történelem tanár is. Olyan valaki, aki letűnt idők emlékét tartja életben. Ezek tudatában pedig már az sem lehet váratlan fordulat, hogy emberünk szólólemezeken is meséli történeteit, a legöregebb amerikai zenei gyökerekbe kapaszkodva, egy szál gitárral, a legegyszerűbb és legbölcsebb elbeszélők stílusában.

A mostani A Life Unto Itself című lemez pontosan a negyedik szóló cucc egyébként a sorban. Ami tizenöt évvel később érkezett, mint az első akusztikus dalokat megjelentető lemez, és habár Steve Von Till apja nem volt country zenész - mint Scott Kelly faterja - mégis kétségtelen, hogy ez az arc ezekkel az akkordokkal és életérzéssel a vérében kellett, hogy szülessen. Persze fontos lehetett az is, ahogy mondjuk ez a két komor talentum egymást hogyan inspirálta, hiszen a Neurosis másik énekesének szintén jelennek meg remek akusztikus lemezei. Mint ahogy az is fontos lehetett, ahogy mindkettőjükre hatott Townes Van Zandt, az elátkozott dél nihilista cowboy legendájának megteremtője.

Ugyanis, ha valakihez lehet hasonlítani hangulatában és megszólalásában ezt a lemezt, akkor az nem lehet más, mint az itt megemlített fickó, aki nagyjából a country zene Jim Morrison-ja. A dalszerkezetek tökéletessége egyszerűségükben rejlik, és minden hang csak árnyalatnyi aláfestése a mondanivalónak. Bevallom nehezen tudom elképzelni, hogy szerettem volna ezeket a dalokat mondjuk húsz évesen. Lassú, monoton folyásuk, dísztelen, mégis letisztult finom akkordjaik ma már viszont teljesen magukkal tudnak ragadni. Ahogy az In Your Wings húrjai megpendülnek, és megérkezik hozzá Steve méltóságteljes, erős hangja, mely mélységet és fényt hordozz magában egyszerre, ott nincs többé távolság közte és köztem. Olyan az egész, mintha egy önmaga állapotán merengő férfit hallgatnék énekelni a tornácon, és engem, aki ugyanannak a tornácnak a lépcsőjén ülhetek, mindez szintén arra késztet, hogy befelé figyeljek. Két külön történet, ami valahogy mégis össze tud ebben az élményben kapcsolódni, hiszen tudom, ha nem is érteném a szöveget is szívbe markoló lenne minden sora, mert valahogy azon a nyelven szól, ami bárhogy meg tud szólítani.

Mindehhez pedig ott vannak még - ami nagyon bejön - a háttérből újra és újra előkerülő egyéb hangszerek hangjai. A légiesen a semmiből érkező vonósok, csörgök, mint a A Language Of Blood című számban, ahol aztán a sámán dobjai is dörögnek, és habár ez a dal is alapvetően morózus árnyéka egy léleknek, mégis csordultig tud telni pátosszal. Ez pedig szintén az egész lemezre jellemző. Hogy habár önmagába roskadó, és végig cipeli egy nehéz élet, vagy talán minden élet súlyát, addig mind a szövegek, mind a gitár líraisága mindezt képes is elsimítani, és miközben hallgattam azt éreztem, hogy mindez van, de ez egyúttal rendben is van. Sablon szöveg egy lemezkritikában, de nehéz kedvencet kiemelni a hét szerzemény közül. A Night Of The Moon üveggitárhanggal kollaboráló billentyűje ugyanúgy megvett, mint a Cashing Ghosts zongorája. Nem lóg ki hang a lemezen sehol. Minden illeszkedik, olvad, harmonizál. Steve hangja pedig egyre érettebb, teljesebb élményt nyújt.

Egy barátom azt szokta mondani, hogy egy szál gitárral kiállni az sokkal több mint csak zene, inkább bátorság. És ez a lemez is nagyon bátor, tiszta, ösztönös alkotás. Mer emlékezni, megenged mindent. Hideg csigolyákkal hajol a meleg szavak felé, és vér szutykos égen leng, mint ahogy a szentséges hold a ronda fertő felett dereng. Utazás. Mégpedig nagyon emberi.