RockStation

Vadak és jók?: Halestorm – Into The Wild Life (2015)

2015. június 24. - magnetic star

halestorm-wild.jpg

A Hale tesók – a fergeteges hanggal megáldott és szemrevaló frontcsaj Lizzy, na meg a dobos Arejay – vezette Halestormmal való „ismerkedésem” egy nyári fesztiválon kezdődött három esztendeje. Ha nem is szólt kifogástalanul a banda, attól még elsöprő iramot diktált, és a buli után nem tudtam ellenállni a roppant baráti áron kínált, dedikált (!) The Strange Case Of… CD (a három bónusznótával kibővített deluxe változat, bizony ám!) csábításának.

A koncertélményhez képest otthon hallgatva egy, a hard rock gyökereihez feltétlenül hű, ugyanakkor a fősodratú média elvárásaihoz és a széles közönségrétegek igényeihez is idomulni igyekvő társulat jelent meg előttem. Talán a rá következő év elején bezsebelt Grammy-díj is fokozta a rájuk nehezedő külső nyomást, egy azonban biztos: az idei Into The Wild Life (a harmadik Halestorm album) még tovább árnyalja a Lizzyékről kialakult képet.

Először is producert váltott a csapat. Howard Benson helyébe Jay Joyce lépett, és countryba ugyan nem mentek át ennek folyományaként, a modern pop befolyás viszont elhatalmasodott – mondanom sem kell, túlságosan is a gitárközpontúság, a rock rovására.

A nyitó Scream megírásakor nyilvánvalóan új koncert-kedvencet vizionált a zenekar. Nem volna ezzel önmagában semmi gond: van itt direktben a nagyérdeműnek szóló „óóó”-zás és egyből fülbe ragadó, himnikus refrén. A klipszámnak választott Apocalyptic és Amen receptje hasonló. Csakhogy a próbateremben ezek még jóval súlyosabban szólaltak meg, az tuti. Joe Hottinger gitáros is ott szerepel ugyebár a szerzők között Hale kisasszony mellett majdnem az összes dal esetében…

halestorm_1.jpg
Nem ismétlődik meg a The Strange Case Of… lendületes kezdése sem. A fent említett Scream után az I Am The Fire szintén legfeljebb a kimért groove-okig viszi, bár mindenért kárpótol, hogy Lizzy igazán kiereszti benne a hangját. Ha nem ilyen gitármentes körítéssel tenné, boldogan írnám, hogy itt valóban magát adja a Halestorm. A Sick Individual aztán egy csapásra nulláz mindent. A banda karcos oldalát lenne hivatott felvillantani, de zeneileg sem valami sokatmondó, és szövegileg is rém bugyután – a „fuck” szót már jól ismerő és előszeretettel használó kamaszok módjára – keménykedős-odamondogatós darab. Nyugodtan lehetne az ügyeletes tinisztárokra hagyni, hogy effélékkel hülyítsék azokat, akik engedik magukat hülyíteni, de ide ez nem való. A New Modern Love és a Bad Girl’s World mint dal némileg elviselhetőbb és vállalhatóbb, csak hát ezeket mi inkább Kate Perrytől vennénk magától értetődőnek. Lizzy Hale-től ellenben, akiről nehezen képzelném el, hogy a mainstream sikerek langyos vizeletében vágyna wellness fürdőzni, idegenebbül nem is hathatnának. Pedig nagy bánatomra a lemez vége felé is ezt a tesze-tosza vonalat erőlteti, úgyhogy alig nyílik alkalma egy jóízűt rekeszteni, üvölteni, holott pont ezt szoktuk meg és várnánk tőle. Bözsi néni, jó napot! Hol marad a lemezcímben ígért vadság?! Még hogy I Like It Heavy (ahogy az egyik nóta címe mondja)? Ugyan, kérem, ki veszi még ezt komolyan? Joan Jett I Love Rock N’Rollját is kár volt ily leplezetlenül újraírni, váljon bármekkora slágerré a Gonna Get Mine (a lehetőség megvan benne, hiba volna tagadni).

A „becsületgólt” két szám jelenti. Az éles váltásokkal teli Mayhem – éppen a két legvégletesebb pop-prüntyi közé ágyazva – a régi vadságból hoz vissza egy keveset, a korongon egyedüliként. A zongorás Dear Daughterbe meg több érzelmet sikerült belevinnie Lizzynek, mint az összes korábbi balladájába együttvéve. Ez végre egy jó értelemben vett sikergyanús szerzemény, még ha nem is elsősorban erről az oldaláról volt eddig közismert a Halestorm.

Jómagam szintén azt a tábort képviselem, amely ezután is életerős koncertbandaként tekint rájuk. Ne legyen kétségünk, a színpadon az előző két anyag legjavához hasonlóan az Into The Wild Life dalai szintúgy megdörrennek. Albumként viszont egyértelműen az előbbiekre szavazok a mostanival szemben. Ezek fényében lehettem volna akár szigorúbb is a túlzott puhánykodás miatt, ám Lizzy teljesítménye (ahol tudja hozni a formáját, ott tényleg nagyot alakít) felfelé húzta a pontszámot.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr707568898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum