Ha eddig csak a sokat megélt, önjelölt zenekritikusoktól, vagy a szenvedélyes zenegyűjtőktől hallottál a Refusedról, akkor nagy bizonyossággal csak jót hallottál róluk. Joggal. Mert ez a svéd banda nem kevesebbet csinált, mint, hogy kimaxolta a post hardcore/hardcore punk műfajt közel egy évtizeddel azelőtt, hogy abból kinőtt volna a kétezres évek közepi végi emo/screamo nép őrület. 1998-at írtunk, amikor megjelent a legutóbbi albumuk, a The Shape Of Punk To Come, amit ha nem ismersz, jogosan viselheted a tapló titulust, mert a rock történelem egyik legnagyobb lemeze. 1998-ban amikor a Mahasz lista tanúságai szerint idehaza a Hupikék Törpikék és a Modern Talking tarolta a közízlést. Rockzene szintjén is leginkább a heavy metál és a grunge vonal rendelkezett minimális létjogosultsággal. És eközben Umeå környékéről ez a kvartett pofán fosott mindenkit egy olyan lemezzel, ami a mai napig képes letépni a fejed az ösztönös, dühös, és mégis végtelenül okos zenéjével. Időtálló lemez volt és lesz.
Ezért a pátosz, meg a magasztos hangnem. Meg mondjuk olyan apróságok miatt, mint, hogy a zenekar 1998 év végi feloszlása az USA-ban egy Harrisonberg nevű városban, Virginiában történt meg, a rendőrségi beavatkozással, merthogy a helyi jardok vetettek véget a (házi)bulinak, és 2012-es reunionjukig a Refused karrierjének is. Vagy, hogy a legnagyobb slágerüket a New Noiset többek közt az Anthrax a The Used, vagy a Subscribe is feldolgozta/játszotta koncerten. Két évtizede himnusz; ennyi. Általában egy zenekarról beszélünk, de az énekes Dennis Lyxzén olyan frontember, amilyenből évtizedenként egy ha születik. Szövegeiben, előadásmódjában, megszólalásában egy egyéniség. Ez így 18 évvel később is teljesen igaz. A Refused gyorsan élt, magas pörgésszámon, és mire a világ felfedezte őket, már rég letették a hangszert. Ez így nagyjából a tökéletes underground – majd azon jócskán továbbmutató - hácé karrier.
Na de mivé lett a Refused az elmúlt, hosszú évek alatt? És jó ötlet volt, hogy ezt a forgatókönyvért kiáltó életműbe belenyúljanak ennyi idő után? Örülhetnek azok a trve fanok is, akik még a régi érából véletlen elcsíptek 95-96 körül egy klub bulijukat? És a válaszom inkább igen. A Refused ha nem is találta fel a Freedommal a spanyol viaszt, de simán elfér az eddigi életműbe. Kicsit a múltba réved, de ugyanakkor előre is mutat, tehát tipikus Refused.
A már korábban megvillantott Elektra berobbantja a lemezt, és az energiabomba adagokat később is csöpögtetik az olyan tételekkel, mint a Dawkins Christ, a War On The Palace, Destroy The Man, 366 (Shape Of Punk To Come nyitó riffjének leporolásával), néhol punkos, néhol borultabb/avantgárd megközelítéssel A többi dal lehet nem fekszik majd elsőre azoknak, akiknek a Refused inkább a korai, zsigeri punk hácét jelenti. Ha viszont valamennyire csípted/elfogadtad a garázs rock International Noise Conspiracyt, vagy az INVSNt, ahol szintén Dennis énekelt, nem feltétlen hőkölsz majd vissza a „maradéktól”. Főleg úgy, hogy a Freedom egészében hallgatva nálam egyre ütősebb összképet kreált. Az Old Friends/New War egyedi hangszerelése is magába szippant, akárcsak a Thought Is Blood éles váltásai, a záró Useless Europeans végighallgatásánál pedig garantált a libabőr.
A Freedom lehet, hogy megosztó album lesz, mert egy kultikus életrajzhoz tesz most egy csillagos kiegészítést. Mondjuk a három éve történt reunionjuk után azért olyan elképesztő meglepetésként nem ért az új anyag. Engem viszont megfogott. Játékos, a zene kereteit feszegeti, de nem az öntörvényűség jegyében. Dennis Lyxzén 43 évesen is egy érzelmekkel feltüzelt forradalmár, mögötte meg olyan zenei alap nyugszik, ami konzekvensen telibe szarja a stílus alapfogásait, és néhol elképesztően okos megoldásokkal fokozza az izgalmakat. Minél többször hallgatom, annál inkább ismerem fel a szépségeit. Nem feltétlen a huszonévesek lázadása, kimértebb talán, de mégis teljes mértékben hiteles marad.
