Ahogy a tavalyi évben, idén is elzarándokoltam a Megyer Camp fesztiválra. Igaz, a 2014-es volt nekem az első, mégis az egyedi hangulata olyannyira megragadó volt, hogy nem lehetett idén sem kihagyni, sőt, jövőre is biztosan ott leszek. Sajnos a fesztivál zárónapja után a fotósok felszerelését ellopták, amit ezúton is remélek, hogy sikerül kideríteni, ki vitte el, de ez az addigi eseményekre természetesen nem volt hatással. Az egy hetes fesztiválról két részben számolok be, az első cikk az első négy napot öleli fel.
A fesztivál első napja vasárnapra esett, egészen szerdáig bezárólag az underground arcok mutatták meg, ki hogyan értelmezi a gitárzenét. Odaérkezésünkkor, másfél órával az első zenekar kezdése előtt még nem igazán voltak sátorozók, de azt hittük, ez javulni fog rövidesen. De sajnos érdemben egészen csütörtökig nem nagyon növekedett Megyer átmeneti lakosainak száma.
Ezt az egészet azért sajnálom, nagyon jó zenekarok léptek fel addig is, még ha nem is az élvonalból. A nyitó napon a The Trousers dögös rockzenéje törte meg a csendet egy kisebb csúszás után. Őket a sokadnapos Knapp Oszi („a szarom is vodka”) és újabbik csapata, a Grizzly szőröstökű medvemetálja követte. Ők voltak a lesúlyosabb produkció aznap, viszont a követők is adták az ívet. A VL45 dallamosabb témái után a Bang Bang dallamos rock/metalja vette át a szerepet a Zöld Pardonos molinókkal díszített kisszínpadon (csütörtökig csak ez az egy stage üzemelt). A Zöld Pardonból több relikvia is fellelhető volt a fesztivál területén, egyfajta tisztelgés gyanánt a szép emlékű helyszín felé.
A Bang Bangesek, ahogy mindegyik más zenekar is, poénra vette a dolgot, nem rontotta a kedvüket a kisszámú közönség, náluk még két feldolgozás, egy Buckcherry és a Beatles Hard Day’s Night-ja is előkerült. Az estét a Shapat Terror mocsárba húzó döngölése koronázta meg, utánuk átmenetileg ismét visszaállt a csend a Marcal völgyére.
De csak a következő napig délutánjáig, amikor az Ethno Darwin progos jazzes zenéjével kezdődött a zajkeltés. A Dog Attack bulija valamiért elmaradt, így egy hosszabb szünet jött, amit a Wrong Side of the Wall tört meg. A srácok jókedvűen csapatták neki, Oszi nyilván előző este is ránézett a pohár fenekére. Ennek ellenére egy hosszúra nyúlt hangolási intermezzot leszámítva kiváló koncertet adtak.
Az Insane útlevélproblémái miatt valamiért a megyeri koncertet is törölték, helyettük a szintén modern metalos New Friend Request ugrott be. Kezdő zenekarhoz képest profin tolták, aki szereti az újabb vonalas gitárzenéket és a kilométerhiányos frontembereket, csekkolja őket! A kvázi veterán Csakazértis szintén a modernebb vonalat vitte, őket azért kevesebbeknek kell bemutatni. A srácok sajnos az utolsó előtti bulijukat nyomták a zenekar jegelése előtt, de legalább odatették, amit lehetett, minden korszakukból merítettek, emellett sugárzott belőlük a jókedv is. Így kell búcsúzni!
A harmadik napra megérkezett a fesztiválozók legnagyobb „barátja”, az eső. Egész nap hullott az égi áldás, még az első koncert, a Velvet Moon alatt is. A srácok szintén jól csapatták a hard rockot, de a gitár valahogy aránytalanul halk lett a keverésnél. A koncert vége felé csendesedett, sőt el is állt az eső, így a minimálisan növekedő közönség kimerészkedett a pult mellől, illetve a sörsátrak alól, így a Hornet kicsit progos thrash/death zenéjét már tisztuló időben élvezhettük. Nagyon bejött a srácok zenéje, jó volt látni, hogy a kőkemény metalos külső náluk is pihent arcokat takar. Talán a Septicment nem kell bemutatnom senkinek. Gyuláék hozták a szokásosat, a saját számok mellett elgyalulták a Breaking the Law-t és a Slayer Bloodline-ját is. Őket az Entalpia 20 éves szülinapi bulija követte. Szomorú, hogy egy ilyen régi, de egyébként kellemes doomos zenét játszó zenekarra ilyen kevesen voltak kíváncsiak. Pedig a srácokon nem múlt semmi, kitették a lelküket is.
Utána az előző napon elmaradt koncertet pótolandó a Gouranga nevű Nirvana tribute ugrott be. Csak fél füllel figyeltem őket, mivel sosem rajongtam Cobainék munkássásáért, de azt hiszem, korrektül hozták a feladatot. Az őket jobban ismerők biztosan jobban meg tudják ítélni. Az estét a Kisteleki Blues Band zárta. Rájuk megint megfogyatkozott az egyébként is ritka, tömegnek nem nevezhető emberhalmaz, igazából mi is otthagytuk egy idő után őket.
A negyedik, úgymond utolsó „kiszenekaros” napon egy sümegi kirándulás után készültünk a bulikra az egyre melegedő időben. Aztán várni kellett még egy kicsit, mert az R-OH koncertje szintén elmaradt. Viszont aki jól figyelt, hamar átcsaphatott nosztalgikusba, ugyanis Csipa és a Dirty Dance szántotta fel a nézőteret. Utánuk a veteránnak bátran nevezhető Kugli mutatta meg magát, vegyesen saját és feldolgozás dalokkal. Aki híve a régebbi vágású dallamos, vokálokkal bőven megszórt rockzenének, már keresgélhet is a neten!
Aztán szintén maradtunk egy kicsit a múltban a B52-vel, akik szintén vegyesen játszottak saját és feldolgozás (István a király, P. Mobil) szerzeményeket. Természetesen a jól ismert klasszikusokra jobban megmozdultak az emberek, de a sajátokat sem szabad lebecsülni, nagyon jók voltak azok is. Az utánuk jövő V2-t már nem hallgattuk meg, mert rá kellett pihenni az ezután jövő háromnapos eszement dömpingre.
Sajnálhatja, aki ezeket a baromi jó zenekarokat kihagyta csak azért, mert nem ismeri őket. Tessék jobban odafigyelni a kicsikre is!
További képek a galériában:
