Ha cinikus akarnék lenni, mondhatnám: minek utazzam távoli fesztiválra, elég megvárni, még az idejön Pestre! Ehelyett inkább szomorúsággal átitatott fura érzés kerített hatalmába, amikor "Kingdom of Hegyalja" feliratú szalaggal csuklómon léptem be a budapesti koncerthelyszínre.
Másodszor marad el ez a kemény zenéket középpontba állító fieszta, még jó, hogy a Nightwish koncertjét meg lehetett menteni kínálatából. A szervezők hirtelenjében nem tudtak leakasztani egy Papp László Arénát (ahol a legutóbbi magyarországi NW-fellépés zajlott), így hát fel lett dobva a kérdés: a "PeCsa" hogyan bánik el a feladattal? Mennyit kell sorban állni beléptetéskor?
Már alapból a "kemény világ" legvitatottabb zenekara, aki hozzánk látogat. Még sem lehet két évtizedes munkájukat a giccsparádé kifejezéssel leképezni, ahogy jó páran teszik. Jómagam a másik véglettől is ki tudok borulni, melyhez közel állók a "stílusalapító" feliratú címkét ragasztgatják kedvencükre. (Therion, Paradise Lost - hirtelen két név azok közül, akik hosszú évekkel korábban már rakosgatták e soknevű műfaj alapjait.)
Középen állni persze Nightwish-szempontból is jó; ha róluk írok, mindkét oldalról kaphatom a (virtuális) pofonokat. Mindezen túl amik finn testvéreink (?) háza táján végbe mentek az utóbbi években, kissé fásulttá tettek irányukba. Ha csak azt vesszük, hogy viszonylag rövid idő alatt elfogyasztottak két szimpatikus énekesnőt (pedig nem ők a Cannibal Corpse), azután jött Tuomas (billentyűs) Dagobert bácsi életét feldolgozó zenei projectje, melyben az volt a vicc, hogy nem viccnek szánta.
Az első dolog tekintetében meglepően jól vizsgázott az esemény: a beléptetés pörgős volt, és egyszerű. Pedig épp mondtam valakinek: a Sorroniat lecsekkolom ősszel a Xandria előtt. Meglepődtem tehát, hogy a magyar góth metal üdvöske műsorának viszonylag az eleje már bent talált a nézőtéren.
Jól szórakoztam, tán valami katarzis-félét is átéltem a szépséges, de egyidejűleg zúzós dalok hatásaként. Azonban nekem hiányzott az a pici plusz a produkcióból, mely éppúgy fakadhat az egyéniségből, mint a nemzetiségből. Kár, hogy mi magyarok nem vagyunk elég bátrak önmagunknak lenni. A Sorronia választott műfajának biztonságot nyújtó korlátai között mozgott, mint a Nightwishnek egyfajta kishúga. Gyorsan hozzáteszem: szerintem.
Felmértem a közönséget is, melyből ezúttal jórészt hiányoztak az ilyen típusú rendezvények állandó látogatói, a "góth" hölgyek, helyüket a részben hoppon maradt, farmeres-pólós fesztiválozók birtokolták. Sokan pedig családi programnak élték meg az estét (még én is magammal hoztam kisiskolás lányomat). A hajdan ördöginek kikiáltott metálból lám, ez lett, vagy csak a világ körözte le extrémitás terén.
Volt, aki nem igazán járt még hasonló hepajon. Egy, a környezethez képest diszkréten öltözött hölgy - hozzá teszem: modora is szokatlanul udvariasnak bizonyult - azon méltatlankodott, hogy már egy órája foglalja a jó helyet, s én elé állok gyermekkel nyakamban. Helycserét ajánlottam neki, s "megnyugtattam": nem sokára felnőttek fognak egymás nyakába ülni.
Két zenekar között azonban sürgős büfézhetnékünk támadt. Mivel ez a szerda esti egy profin működtetett, jó hangulatú eseménynek adatott, a vendéglátó bodegák árairól majd inkább legközelebb értekezem. A hölgynek szerencséje volt: esély sem maradt visszajutni előzenekaros helyünkre. Inkább a térség hátsó részén elhelyezkedő kakasülőt - helyesebben: kakasállót - választottuk, ahol szellősebbnek hatott az embertömeg.
Hosszú intrót s egy hatalmas robajt követően az új album első nótájával (Shudder Before the Beautiful) kezdetét vette a show. Ez az indítás szinte előre vetítette a továbbiakat. Pedig (3d-s) vetítés ezúttal nem játszott (mint legutóbb az Arénában), ellenben különféle színű lángcsóvák cikáztak a levegőben minduntalan, s tűzijáték is annyi volt, hogy három augusztus 20-a kifutotta volna belőle.
Mindez persze csak sallangnak számított a tökéletes hangminőség mellett. A tökéletes jelzővel a Magyarországon most bemutatkozó Floor Jansen énekesnő előadása is leírható: mind Tarja, mind Anette Olzon témáit hiba nélkül hozta, vegyítve a tálalást vagánysággal s ünnepélyességgel egyszerre. Igaz, ezt is vártuk tőle. És igen, a magyar nyelvű beköszönés is megvolt!
A meglepetést - hogy visszatérjek imént indított gondolatmenetemhez - maga a setlist jelentette. Az még természetesnek mondható, hogy öt-hat dal be lett dobva az Endless Forms Most Beautiful albumról, hiszen ez Floor első (és egyelőre egyetlen) Nightwish lemeze. Személyes pechem, hogy szinte csak a két kedvencem maradt ki: az Our Decades in the Sun és maga a címadó. Írnám, hogy az előbbi nem igazán koncertnóta, dehát a The greatest show on Earth sem, mégha összes tételéig nem is jutottak el. Az Endless Forms... (dal) refrénje viszont alkalmas lett volna egy közös éneklésre, én vártam!
Kissé képzavarosan fogalmazva: a műsor "második gerincét" az Anette-éra dalai adták, mintegy rehabilitálva a kurtán-furcsán távozásra bírt énekesnőt. Ez a rehabilitáció a közönség részéről is megtörtént, amikor a PeCsa népe valósággal mennydörögte a Where is the wonder... kezdetű refrénjét az I want my Tears back-nek.
A Tarja Turunen fémjelezte korszakot - mely a leghosszabb, s még mindig a legdicsőbb szakaszát jelenti a NW-történelemnek - talán ha négy dal képviselte. Köztük nem volt se Nemo, se Over the Hills...El lehet ezt képzelni?
Kábulatomból az a gondolat ébresztett fel, hogy de hát ezért járunk koncertekre, a kiszámíthatatlanság, a meglepetés miatt. Tuomas és társai be akarják bizonyítani: van élet Tarja után! (Én is ezt mondtam, mikor rátértem a párizsira.)
Adós vagyok még a szokásos magyar komédia leírásával, mi szerint a mókatár pont tízkor zárult, mert ugye a csendrendelet betartása egy hatalmas liget közepén, lakóházaktól távol is fontos. Annyi történt mindössze, hogy a másik komédia - visszatapsolás és "spontán" visszajövetel - elmaradt, és a plusz nóták - Ghost Love Score, Last Ride of the Day - egybe forrtak a törzsprogrammal.
