A Cradle of Filth nevű, már jó ideje csak egy arcot (Daniét nyilván) megformáló nem kicsit megosztó zajszerkezet elkészítette a 2012-es The Manticore and Other Horrors folytatását. Lehet szeretni őket, sőt, ha valaki divatos akar lenni, akkor lehet őket utálni is, de be kell vallani, valamit még csak tudnak, ha még mindig léteznek.
Meg kell, hogy mondjam, az előző három album annyira nem tetszett, hogy nem tudom, egy hallgatást megéltek-e a lejátszómban. Kicsit nehezen is bírtam rá magamat, hogy nekilássak ezen lemez többszöri végigpörgetésének. De végül csak bekattant ez a cucc.
A rajongók nagy része már jól tudja, hogy az alapító, majd a kilépést követően a zenekari zenitre visszatérő Paul Allender gitáros újra elhagyta a Dani Filth által kormányzott hajót, így kérdéses volt, hogy mégis milyen eredményre számíthat az egyszeri goth / blacker / akármi. Külön a zenészeket nem emelem ki, hiszen az átjáróház jelleg miatt a tagok nevét megjegyezni nincs értelme. Mire valaki bemagolná az aktuális felállást, biztos, hogy valaki már nem lesz a zenészek között. Mellesleg amihez kell, értenek, jó munkát végeznek az egy óra alatt.
A Thornography annak idején nem egyszer végigment, szinte rá voltam kattanva. Szinte. Faltam akkoriban a zenéket, azt a lemezt mégis többször meghallgattam. Röviden: jó volt a hangulata. Aztán ahogy írtam, az ezutáni CD-k a laposságuk miatt szépen elsikkadtak nálam, nem hiszem, hogy akár egy dalt is meg tudnék említeni róluk.
Aztán mintha most kicsit észhez kaptak volna, vagy valaki adhatott nekik egy atyai pofont, mert ez egy egész épkézláb dalcsokor lett. Na, nem azt mondom, hogy most kegyetlenül nagy rajongó leszek ettől és veszek egy Jesus is a cunt pulcsit, de az előzményektől nagyságrendekkel jobb lett, az tény.
Az előzetes daloknál (Right Wing of the Garden Triptych, Deflowering the Maidenhead, Displeasuring the Goddess, majd az Enshrined in Crematoria) lehetett érezni, hogy igen, végre megint megtalálták azt a valamit, amit valahogy az elmúlt 7-8 évben zeneileg eltűntettek a fiók mélyére. Végre egészséges húzása van a daloknak, vannak megjegyezhető részek. Egyáltalán nem válik a lemez hátrányára, hogy habár az eddig is jól ismert sablonokat használják fel újra, de okosabban oldották meg azok arányait. Lehet, hogy talán emészthetőbb is lett az egész produktum.
Persze az egyértelmű ultimate sláger a Right Wing… lett. A női ének és a jól felépített témák mindent visznek, valószínűleg egy ideig nem fog kikopni a koncertek setlistjéből. A többi dal sem rossz, de a 6 perc körüli átlag miatt nem olyan egyszerű könnyen megjegyezhető és emészthető dalokról beszélni. Azért el-elhintenek jobb témákat, de az említetteken kívül nagyon kiugró dal a kvázi balladisztikus Blackest Magick in Practice-on kívül olyan nagyon nincs. Viszont ott van a „legblackmetalosabb” elemeket tartalmazó Hammer of the Witches, vagy a szintén hasonló titulussal ellátható, de valamivel melodikusabb Deflowering… Kihangsúlyozom: a többi sincs rosszul megírva, csak egyszerűen nem annyira karakteresek, hogy megérdemeljék a kiemelést.
Összefoglalva: ez a lemez, még ha nem is az életművük legerősebb darabja, de az előző három CD-t megeszi reggelire. Aki netán elvesztette a hitét velük kapcsolatban az elmúlt években, kicsit talán kiföldelheti a bizalmat, a töretlen „hívők” pedig egyszerűen csak megkapják, amire számítanak.
Aki élőben is megnézné őket, November 9-én a Barba Negrában elkaphatja őket.
