A 2011 óta aktív délfrank C R O W N 3 húrkurkász, 2 olajrozsdás torok és 1 sátáni dobgép alakulata... Ez utóbbitól már lapoznátok is tovább, mi? Aki ezt teszi, nem tudja, mit hagy ki...
...De úgyse tudom befogni, szóval mondom: elektromos-industrial sludge-ot, vagy villamos black metalt, kinek hogy tetszik. A Yob és a Depeche Mode szodomikus románcát egy Vampire: The Masquarade játékba illő gót nájtklub félsötét mosdójában. És egy repetitivitásában is megkapó zenei élményt, amit, miután élőben is hallottam az Agalloch előtt, annyira meggyőzött, hogy nektek is nyugodt szívvel ajánlhatom... és miután szavamat vették egy angol beszámolóra, hát azzal is megtoldom.
(SCROLL DOWN FOR THE ENGLISH VERSION, DEARS!)
A trió már korábbi lemezeivel kóstolgatta a vonalat, ami máig hozta őket, de ott többé-kevésbé gépesebbik black metalt / dark doomot kapunk "csupán" - tisztes iparosmunkát, egy kis extra ridegséget, nem többet, nem kevesebbet. A debüt EP-n, a The One-on már megcsillan az, amiről le kellett faragniuk -mára!- a rá rakódott crust-réteget, a St. Valley-vel közös split blackmetal-félrelépését és a Psychurgy csak az európai mélyundergroundban való hullámverését. Úgy fest, a kultikus Candlelight Recordshoz igazolással pár sarkos kritikát is kaphattak, mert a Natron kikristályosította mindazt, ami szép és sajátos a művükben. Mert a Natron egyszerűen egy remek, és ami még több: emlékezetes lemez lett, ami tud a frissesség varázsával is hatni ott, ahol zsánerekből eredően bőven elég lenne kliséket generálni egy "fasza kis koncerthez". Végtelenül kizsigerelt és fémlapig koptatott műfajok hulladékait marja szét és olvasztja egybe, lassan és sisteregve, akár a sav, ami a nevét adja.
Kidobtak mindent, ami fölösleges, és ráfeküdtek a kis finomságokra, amihez kedvük volt: a C R O W N magva mindig is a fenyegető, lassú ütlegelés, zugó, monoton riffek és egy elvontabb atmoszféra megteremése voltak, ehhez pedig (egészen idáig) a precíz dobgép még tán jobban is jött, mint egy mániákusan variálgató dobos. A jó alapötletről út közben szerencsére bőven hullottak le a műfaji elvárások béklyói és egyre inkább előtérbe került a kreativitás... Gyönyörű, eddig nem hallott tiszta vokálok csendülnek itt fel, amik valósággal transzba ringatnak, császári keménységű (Warhammer sereghajtók talpa alá való) vezérriffek, cizellálatlan, minimalista dobtémák, amik mechanikusságát csak még jobban kihangsúlyozzák a dob-effekt zajok arcátlan bekeverése és a fillek, átkötők látványos mellőzése. Pascal Guth és Frederyk Rotter réteges, egymást át- meg átfedő témái 8 + 6 húrra úgyis kellő, kimért súlyt testálnak a gitárokba, egy másodpercig nincs basszus-hiányom, a mindenes Stephane Azam pedig finoman bűvöli a notepadot, az embernyi effektpultot és a maga baltáját felváltva. Ennek eredményeképp nincs cicoma, csak húzás, csak kérlelhetetlen haladás befelé és lefelé, ahogy az a mesteri nyitányban, a Serpentsben is egy arculcsapás erejével megindul. A Sammael, Neurosis, Katatonia, sőt, csúcsformában levő Killing Joke közép-lassú, zúgással utándúsított hatásai mind itt vannak, de oly mélyen és változatosan beágyazva, ahogy egy illegális kínai sextoy szintetizálja a nyugati pincék igényeit és vívmányait. Vagyis: kellő diszkrécióval. És legfőképpen jól és elérhetően.
Mernek kinyúlni saját sémáikból is: a The Words You Speak Are Not Your Own és a Wings Beating Over Heaven durva headbeng-generátora után a Fossils egy folkosított, rádióba is leadható Beastmilk/neofolk fattyú, a morózus trackek közt igazi (de nem kevésbé kétségbeesett) változatosságot nyújt... Az ezt követő Apnea depresszív, a Tension Of Duality pedig előbb önreflexív, utóbb brutális heavy noiseba forduló pokolkeltő oldalukat villogtatja meg. Ez utóbbi tétel a spirál mélypontja: a teljesen apokaliptikus, régi rádiós, Dr. Strangelove-os hangalámondás után beindul egy olyan szép gyomros sludge-korgás, hogy szinte masszírozza az agytörzsünket, még fülesen át is. A reszelés mégse válik unalmassá, erről a visszhangokkal és felhangokkal gazdagon és ízlésesen telitúrt ambient háttértrackek gondoskodnak. A C R O W N sötétségének, lám, több árnyalata van...
És az is sokat emel sűrűségén, hogy az eredetileg duónak élőben már 3 gitár és két torok dúsítja a zajscape-et... Plusz, hangosítójuk/színpadosuk, Rob hihetetlen, másvilági atmoszférát és hipnotikus, tiszta hangzást varázsol köréjük, én mondom, a csávó maga a láthatatlan 4. tag. A remekül záró Flamesben rétegződő billentyűk, zongorahangok(!) és egy meglepően szelíd outro mutatja a kiutat ebből az olajos falú, rezgő padlójú, elhagyott raktárépületből, amit magukban hordanak.
A C R O W N legnagyobb vesszőparipája talán épp mindaz lehet, ami eddigi hangzásuk határait adta: a dobgép és szerelmük a lassúra szaggatott sebesség iránt... Most, hogy lefektették a dicsőséges kereteket, lehetne szerezni mondjuk egy eleven dobost, felőlem akár a gép MELLÉ is, aki amellett, hogy tartja ezeket az egyszerű témákat, rétegesen kész színezgetni azokat - itt-ott szinte felüvöltöttem, annyira hiányzott egy jó dübögő tamkíséret vagy kipörgetés, tudom-tudom, ők nem akarnak, nem ez a cél, de AKKOR IS - na meg, azért mégiscsak kurvajól nézne ki élőben a show vele. Az album annyira nem lassú, mint egy halálfaszára lehangolt sludge standard, de sokkal kifinomultabb: itt nem zenei tortúra folyik, hanem fekete meditáció... Viszont egy meditációba is kellenek kiugró állomások, váratlan váltások, néha egy-egy icipici blastbeat, egy breakdown-sűrítés mondjuk... Vagy csak a számokat nem oda-vissza 10 BPM tologatásával variálni meg. Bár az összhatás szuggesztív, azért több, mint 3/4 órán át egyetlen tempóban végigbólogatni egy lemezt azóta nem true, hogy a Motörhead debütált '77-ben. Az összetett hangzást sikeresen kialakították, most már csak összetettebb számokat kéne szerezni - nem sokkal, nehogy ez a vonszoló, irgalmatlan húzás megszakadjon, de ennél határozottan inkább.
Szóval kell egy hangulat és nyitottság, hogy a mezei hallgató befogadja, valamint tessék lemondani az akár csak egy kicsit változatos ritmikáról, mint olyanról is, úgy, ahogy van. Eztán viszont nyugodtan villoghatsz vele a legveszettebb iparizaj-zene imádó komáidnak (Leather Jesus fanok, vádlón nézek rátok). Vagy az anyukád előtt letagadott ős-blacker spanjaidnak. Vagy a kedvesednek egy kis gyertyafényes-csipkés-kötözős session keretében... Plusz: élőben EZT a hangulatot maxosan behozzák. Első kézből/fülből tanúsíthatom!
Ami kétségtelen: a drone-varázslók VALÓDI nagybetűs (köztudatba vezető) debütanyaga a Natron, egy figyelemre méltó második nagylemez, ami annyira betalált, hogy a valszeg nyersebb 2014-es Psychurgyt, az elsőt is muszáj lesz beszereznem... És ha EZEN képesek még többet fejleszteni, akár zúgások, akár ütemek, akár dinamika terén (és imádom Stephane hangját, abból is jöhet még: nohomo, de szinte afrodiziákum), majd EZ után magukhoz képest is MEGLEPNI, túlzás nélkül mondhatom: nagyon komoly esélyt látok rá, hogy bevonuljanak a lassú-borult metalkategória legnagyobbjai közé. Az Agallochnak külön hálásak lehetünk, hogy őket hozták magukkal: kevés banda győzött meg annyira, hogy koncert UTÁN, 3 országgal arrébról, másnap tűnődjek el a póló- és vinylrendelés lehetőségén. De hát kevés banda képes egyszerre egy rémálmos gombászáshoz és egy láncos BDSM-barlang berendezéséhez egyaránt adekvát aláfestést összehozni. A C R O W N ezen kivételes kevesek egyike.
~
After writing a bilingual review for Agalloch as a form of gratitude for the limited vinyl they sent me in advance, and after listening to C R O W N opening for them (to my great joy) in Dürer Kert, Budapest, I decided that the sombre Frenchmen just as much deserve the same treatment. Here it goes!
C R O W N is a name you gonna carve into your cybergoth dogtags, and a sound you surely won't forget. The southern French formation, consisting of 3 guitarists (including 2 throats for added guttural and melodic weight) and an effect station / drum machine, merges slow black metal, clean-cut sludge and drone in the cauldron of industrial metal... The outcome of joining these elements could be best described as a turbulent, sodomistic affair of Yob and Depeche Mode in a badly lit corner of a gothic nightclub somewhere in the cityscapes of Vampire: The Masquarade - Bloodlines. Or to put it short: just fuckin' fullfillin'.
Previous EP's were foolin' around and preparation, first LP Psychurgy a shockwave through the metal/electric underground, but I believe that Natron will be the true debut of C R O W N, diverse and thought-provoking enough to reach out to several audiences. One of their fortes is in many ways the same as Agalloch's: a brilliant blending of genres to create something more unique yet oddly recognisable, while also staying heavy. Their other peak however is something else: imperial riffs and slow, ominous, fistpump-provoking beats, calculable and entrancing at once. This combination rightly brings to mind some shining moments of Sammael, Katatonia, Neurosis and Killing Joke, but still, C R O W N pulls it's own weight.
The starter track, Serpents, is one of the most majestic things I've heard in heavy music this year. Or possibly, ever. The album's middle, Fossils, is like a folkish adaptation of a lively Beastmilk B-side (and it's even radio-positive) and also serves as a sigh of relief amidst the waves of burdening, sludgy heaviness of the sourrounding tracks. 2nd and 3rd songs, The Words You Speak Are Not Your Own and Wings Beating Over Heaven are chronic headbangin' anthems that carry the flamin-pit-party energies of early and Feuer Frei!-era Rammstein, just cut down to half their speed; while the 5th and 6th, Apnea and Tension Of Duality act as a downward spiral into oblivion, ever-slowing and ever-darkening, untill we reach the album's bottom point in the latter's retro voiceover part, topped by a harrowing washaway of dire noises. Closing track Flames is surprisingly sensitive and more mystical than heavy, serves as an elusive, meditative summary of the journey we did. Stephane's voice is truly outstanding: sensual and hypnotic with a shamanistic resonance to it, while at other parts, he just growls like a fucking piece of machinery. And when they perform live...! With 2 vocals, immaculate sound and totally otherworldly lights cloaking their faces (Rob, you basterd, you rule in setting these guys up big time!), C R O W N becomes more than a great band: it becomes an experience.
Of course, Natron has it's own flaws, and overcoming them will be their true gamebreaker for the better or the worse, since the imbalances in their soundscapes are what gives them their distinguished sound. Namely, their obsessive sticking to slow tempos and the "no variatives, no fills & no self-stroking fanciness" approach on drums. The former grants their songs a hymn-like quality and time for the listener for some introspection (or getting down and dirty with our significant others), while the latter enhances their cold, mechanical atmosphere. And yet, and yet... A drummer with the creativity and humbleness to build slowly morphing backdrops as the songs escalate (something akin to Isis's Panopticon's drum tracks) and some more sudden shifts thrown into the mix, a gallopping double breakdown here or hardcore-ish hammering in the middle there, would give their compositions an even more meneacing edge, a flickering touch of variety not in the sounds' construction, but in the song's structures. Aiming for just a bit more complex songs instead of a complex sound (which they already established), if done with temperance, will birth something grandiose in their next recording sessions. Also, 2-3 more tracks like Fossil and clean vocal parts will be much appreciated - Stephan's simple and clear singing is a rare jewel in contemporary metal!
Nevertheless, Natron is one of the biggest catches of the year. With just a tad more layered song bulids and well-placed short outbursts of brutality, they may come a long way, and I sincerely believe, that with little time and effort into THIS direction, they might even rise up into the pantheon of drone/sludge/industrial/whatev deities. Of course, they are not for everyone. Forget about them if you want constant, crowded pounding, raw speed, grinding, machismo or gore, if that's what metal means to you... But whip out this grey beauty with a jawline to die for if you are looking forward burdening hours of soulles work, if you want to show off to your local heavy noise and trve black afficionados, or if you're refurbishing your BDSM dungeon. Rare indeed is the band which is capable of producing a soundtrack for all of these activities... but C R O W N is definitively one.
~
by Nemesúr(/Márk Nemes)
