Nincs nagyobb középső ujj az iskola- és munkakezdés hagyományos gyásznapjának arcába, mint egy világsztár punkkoncert, amire dacosan lemoccanva jól megmutathatod, hogy te MEGTEHETED. Elmehetsz, és másnap felkelsz hatkor, így lázadva a társadalom mókuskerekezése ellen, a Fákdöszisztem! felkiáltásnak épp olyan ízével a szádban, mint a 16 évesen utoljára lehúzott hubinak, ami alatt vsz. az I Wanna Be Sedated szólt, és igen, úgy is gondoltad.
- Tökéletes példája ez annak a naiv, mégis valahogy romantikus dacnak, ami leterelt vagy 4-500 embert szeptember 1.-én az utolsó élő Ramone, Marky és barátai Ramones-hagyományokat őrző koncertjére. Ugyanannak a dacnak, ami az embert a dobok mögött, és valószínűleg egyszersmind életben tartja... a Ramonest pedig halhatatlanul.
A nap kérdése viszont az: élnének-e az eltávozott, legendás tagok ezért az örökségért, játszanának-e ezeknek az embereknek?
Ugyanis a szállingózók nem mai csirkék. Alig látni 30 alatt bárkit, sőt, aki jön, azok java is inkább 40 felé közelít. Kopott sérók, pólók, hajfestékek, sehol egy árva taraj, mintha a XXI. század punkjai hallgatólagos összefogással megfeledkeztek volna arról, hogy legszimbolikusabb zenekaruk maradéka épp ma veretni készül. Mindenki ráérős, senki és semmi sem új. Azért valami gyermeteg, nosztalgikus lelkesedés belengi a levegőt az öregszag helyett, de mi ebből nem látunk már sokat, húzunk hátra tárgyalni magával Markyval. (sooon...) 
Odakint mintha egy öregrocker munksászakszervezeti gyűlés afterét lánánk, majd' mindenki ismeri egymást, vagy ismerős egymásnak, természetesen sok a Ramones póló, de legalább ennyi a nondeszkript meg a kényelmes pulcsi is... Megvallom, nem erre a közönségre számítottam. A Bankrupt meglepően precíz hangjai beszűrődnek a backstagebe, a végére kiérek konstatálni, hogy az is, aminek elsőre tűnt: baromi lelkes, jóízű Ramones-adaptáció egy kis jó értelemben vehető érzelgősséggel és kezdeti Social Distortion-nel megkínálva, se több, se kevesebb... Illetve talán mégis, az egész végéig úgy tűnt, valami plusz mégis volt benne, de nem tudnám megmondani, mi. Valami békés feelgood, ami príma bemelegítőnek teszi őket az átlaghallgató számára majd' bármelyik nagyobb név elé. Mint a dugikevert a bejárat és a benti fröccs előtt. A dalok relatív monotonitása itt a legkevésbé sem zavart, a hangulatba hozó, sorban érkező sörök sorára emlékeztetett (amiken ma is spórolnunk kellett... nem punk, de helyzet van). Az már önmagában baromi dicséretes, hogy hallhatóan nem a hazai punkságéból, hanem a külföldi nagyok történelméből merítettek, ott is a 80's-90's évek fordulója körüli időkből, így egyszerre volt ismerős és újszerű, amit elénk vágtak.
Baromi puha a közönség, egy tisztes pogót nem lök be... és ha egy ilyen esetben az előzenekaron nincs pogó, az egyet jelenthet csupán: a főbandán brutális lesz, és klikkesedő. S lőn... Némi A38 last minute akkredügyintézési segítség, értetlen körbebolyongás, kültéri fröccsözés és visszafele emberlapátolás után végül sikeresen pozicionáljuk ritkuló hajunkból készült ál-tarajunkat a 3. sor közepén, és akár a moziban hátradőlnénk... viszont bevágódik a kultikus TÉKDETDÍDI, VÁN-TÚ-FÍ-FHÓ, akár egy palackrakéta a tinikorból, és lőttek a nyugalomnak. Meg az unalomnak. Ha magvában nézzük, a Ramones-élmény rohadt kopott, de mégiscsak Ramones-élmény! Bármi más, well, I Don't Care. 
Az "új fiúk" remekül hozzák a szintet. Mr. Jobbszél Dee-Deet úgy csatornázza, mint egy vudu pápa, remek vokálmunkával és autentikus hangzással, Mr. Balszél (Mr. Mad) meg olyan agressziót ápolhat a makulátlanul vágott bilifrizura mögött, hogy szinte érzem a Johnny-s, parancsnoki félelemaurát. Parmezánná reszeli a húrokat, feszes, szüntelen tempókban. Ugyan Johnny évtizedekig üvöltve betartatott Ramones Dresscode-ja itt nem érvényesül, ami nagy kár, de három tömény után és szemüveg nélkül messziről szinte úgy is festenek, mint az öregfiúk. Ahogy nézem az ugrálást két kapkodva vett levegő között és egy random parasztlengő alá bukva a Gimme Gimme Shock Treatment villamos zakatolása során, elmélázok rajta, hogy végül is, mit is várunk tőlük? Ha úgy festenek, mint az eredeti, az ocsmány kopiskodás, ha úgy, mint önmaguk, az meg nem elég nosztalgia. A körülöttem baltaívben mosolygó pofákról szerencsére lehal a kezdeti zavar, a harmadik beszámolás után újra egy vidéki rockklub árokpartján vannak, táncol a fény a szemükben, de tán más is. Nem érünk rá mélázni, jön az új dal kétpercenként, alig szalad ki a kompresszált űrgyűrűfütty vagy a húbazmegJEE! a népből, már reccsen is a következő instant klasszik...
...Biza, szussznásnyi szünet nélkül toltak végig kb. 70 percet. Majd még 20-at, majd még 10-et, Mi sem summázza egy rockbanda öröklétűségét jobban, mint a tény, hogy mindössze 2 lemez birtokosaként is szinte nincs szám, amit ne ismertél volna, márpedig ezek ledarálnak 40-50 dalt(!!!!!) simán egyvágta helyükbe. Egyedül a 2014-es OFF!-on kaptam ugyanitt ennél (grindba hajlás híján) intenzívebb darálást, és komolyan mondom, ha a Ramones ma, és nem akkor tűnne föl, ugyanúgy szenzációs lenne: a sallangmentesített számok, szokatlan kiütések, darabos, széttördelt bridzsek és a rágógumipoppá faragott ős-rock'n'roll elégiák még mindig valami teljesen autentikus világot vázolnak fel, valami nagyon, nagyon jól kigondoltat, és -ma, ezekkel a fiúkkal is- ragyogón tálaltat. Ropognak a Commando, a füligszájas Rock'n'Roll High School, tömegtérdepeltetős Surfin' Bird, és a doo-wop coverek, mint a Do You Wanna Dance színesítenek a borongós stompok és a pofozó-aláfestések között. A tracklistet olyan változatosra vették, amennyire csak lehet, egyes-egyedül a Wart Hogot hiányoltam. Bár azt piszkosul.
Az egybegyűltek által hevenyen lemajmozott John Fontano a fronton vokálisan nagyon is, awkwardságban részsikerrel idézte meg Joey Ramonet, a hasonlóság nem fúlt imitációba, és pár idióta grimasszal és pózzal, némi téblábbal terelte is a figyelmünket a hátul erőlködő, de hősiesen küzdő v8-asként dobszaggató Markyról. Az öreg nem tűnik öregnek, a szakadt farmerban, dorkóban, tömött, ikonikus fekete hajzatban félsötétben még tán 20 évvel ezelőtti önmagával is összetéveszthetnénk, de látszik minden mozdulatán a másfélezer plusz lehúzott koncert... és azok súlya. Marky ugyanis sokszor elcseszte. Szeretjük, nem szeretjük, tiszteljük, vagy nem, ez egyértelmű, ezt igenis tessék elismerni, nem rajongás kérdése. Mit sokszor, rengetegszer, a koncert második felében már dalonként vétett... viszont az apró pontatlanságokat taktus végére mindig, és ez a fő, ismétlem: MINDIG mentette, így ha nem is precíz, mégis konzisztens technikát pörget a bőrök mögött. Mint mikor a mondat közepén megbotlik az ember nyelve, de amire befejezi, már újra minden világos és kerek. Ha nem így lenne, az I Just Wanna Have Something To Do, a Beat On The Brat és -főleg!- a The KKK Took My Baby Away nem szóltak volna úgy, mint maga a kibaszott himnusz. Zsigerig átütő erővel, szinte a koponya túlfalán koppanó blasttal! És mégis...
Ahogy néztem ezt az idén 63 éves fazont, aki mintha egy egész századot látott volna (meg ugye a Turn Of The Centuryt is), az jutott eszembe: őt ez tartja életben. Ha nem dobolna, ha nem éltetné a Ramones örökségét jogkezelőként, kiadvány-szerkesztőként, rádiós műsorvezetőként és a Blitzkrieg élén, nem hiszem, hogy sokáig lenne, ami itt tartsa, ebben a világban. Van, akit megölt a RnR... de Marky Ramonet, na, őt életben tartja. Néha komolyan féltem, nem hajtja-e túl magát - a pocakos-félgőzös embermasszában az indulatok, őrajta az izmok szabadultak el. Szerintem minden egyes koncert, amit végigver, még akkor is, ha akkor és oda megy, ahová akar, számára egy próba, egy párbaj önmagával, hogy bírja-e még. Amikor eljön az este, hogy tovább nem, ahogy Lemmynek is eljött, az nem lesz vidám... de addig aki figyel, láthatja az ő szótlan, diszkrét tusáját a korral, ami egyszerre szívszorító és felemelő. Meg mocsokjó mulatság. Imádók közt, színpadon halni meg: ez megy a bakancslistára, és az ő nevével jegyzem.
2 encore-ra tapsoltattuk őket vissza. A Cretin Hop és a Joey emlékének külön felvezető nélkül is címzett, összeölelkezéseket és némi éneklést végre elindító What A Wonderful World után pedig mi más, mint a Blitzkrieg Bop tette fel a koronát (rozsdás, régi, másoké, de akkor is: A Koronát) esténk izzadt loboncára, s egyben a Ramones-életműre.
És hát lehetett volna pengőbb, igen, lehetett volna pontosabb, érezhettük volna az egyébként láthatóan keményen melózó és elvétve még azért jól is szórakozó bandatagokon, hogy álló fütyivel nyomják, és ájulhattunk volna el szenvedélyesebb előadástól, és, kedves publikum, énekelhettük volna együtt a dalokat, ha tudtátok volna azokat a kurva dalszövegeket (!!!), karolhattunk volna egymásba, ha nem a félmagas könyökösökkel meg a zsebre dugott kacsóval sörötökbe érzelgéssel vagytok elfoglalva, és leborulva bőghettünk volna, ha...
Hagyjuk. Nekünk ennyi jutott. Ne kenjük se a korra, se egymásra, se Markyra, se a zenészekre. Kopihoz túl jó, szellemkeltéshez túl kevés, remek bulinak, és vallásos, kultúrtörténeti mementónak épp megfelelő. Ahogy egy jó türhő basszeros komám tökéletesen megállapította: ennyit azért kéne fizetnie minden punkzenésznek ebben az országban, már amennyiben kedves nekik a jó zene, ha tisztelik a munkásságát, hogy kijön eléjük a színpadra Marky Ramone, a kibaszott utolsó Ramone, fogja magát, és meghajol. Aztán megköszönhetnénk a lehetőséget is. Én így éltem meg az estét: egy utolsó blikkre a visszapillantó-tükörből egy letűnt, de máig meghatározó korra, zenekarra, életszakaszra. És ezzel a bandwagonnel nem szabad megállni.
~
Ítélet: Ez bizony király volt! 
~
Katt a névjegyekre még több fotóért Zsolttól a Galériánkban! /ill./ Nemesúr további írásaiért!
