Most nekiállhatnánk megint siránkozni azon, mennyire igazságtalan és szégyenteljes, hogy ilyen nagy múltú, patinás csapatra csak ilyen kevesen kíváncsiak, mégsem tesszük. Tény, hogy itthon minden eddiginél kisebb helyen „ülésezett” a Lordok Háza, de ez a nézőszám legalább jól mutatott a parányi klubban. Ez pedig a koncert hangulatán is érződött.
A külföldi vendégzenekartól ezúttal megkíméltek minket James Christianék, és tekintve, hogy az eddigi skála a kínostól az érdektelenig terjedt, ennek kimondottan örülhettünk. A bemutatkozó buliját tartó Stardust számára jobb alkalom aligha kínálkozhatott volna az élő debütáláshoz. A megjelenés előtt álló anyaguk nótái vegytiszta AOR vonalon mozognak – Gellér Tamást „A” magyar AOR gitárosként mutatta be (már akinek még be kell mutatni a srácot) Horváth Ákos frontember –, az itt műsorra tűzött feldolgozások közül a Love Cries (Stage Dolls) és az It’s Not Enough (Starship) dalokkal mutatnak közelebbi rokonságot. A Girl From Lebanon elsősorban Tamás Europe-mániája miatt kerülhetett a programba, a Poison-féle Unskinny Bopban meg olyat szólózott emberünk, amilyenre C.C. DeVille három vagy négy karral sem volna képes. A stílus híveinek jó néhány kellemes pillanatot szerzett az ötös, szerintem a legfinnyásabb ínyenceknek is a kedvében tudott járni.
A House Of Lords már az első taktusok után levett a lábamról, mint mindig. Végig magas fordulatszámon pörgő show-t vezetett elő optimális hangzással, értő és határtalanul lelkes közönség előtt. Lehet itt fejtegetni, hogy a hőskor billentyű-központú, elegáns soundjához képest mennyivel szikárabban és nyersebben szólal meg ma a banda. Viszont az énekhang ma is ugyanaz. Persze James sem lesz már fiatalabb, nyilván a torkán is nyomot hagy az idő múlása, de bőven maradt még benne mágia! És amíg a jelenkori szerzemények ugyanolyan heves reakciókat váltanak ki a nagyérdeműből, mint a régi sikerszámok, addig teljesen fölösleges bármi miatt fanyalogni.
Márpedig a szett első felében csupa harmadik évezredbeli nóta került terítékre, ideértve az idei Indestructible album termését, és a feeling hamar odáig fokozódott, hogy az első sorokban tombolók örömmámora Jamesre is átragadt, így az énekes lement közéjük az alacsony színpadról. Ezt később újra megismételte. Amúgy hozta a szokásos formáját: kedélyesen kortyolgatta a vörösborát, poénkodott a rajongókkal és a zenésztársakkal (a legviccesebb talán az az eszmecseréjük volt, hogy hány szóból is áll a „100 Mph”…) – szemmel láthatóan a kedvére való volt az este. Lerítt róla, hogy maximálisan ki akarja élvezni a még hátralévő időt, amelyet aktív zenészként eltölthet. A többiek szintén remekül érezték magukat. Mindannyian lenyomtak egy-egy rövidebb szólót, hogy a frontember addig is kifújhassa magát.
A negyedszázados vagy még korábbi klasszikusok a műsor közepén eljátszott Love Don’t Lie kivételével a második „félidőben”, illetve a ráadásban érkeztek. Megjegyzem, a House Of Lords két korszaka az általam látott bulik mindegyikén hasonló arányban képviseltette magát, de két ennyire élesen elkülönülő blokkra eddig még nem választotta szét ezeket a banda. Ez egyébként nem baj, csupán azt támasztja alá, hogy James ma is büszkén vállalja a múltját, és tisztában van annak fontosságával, ellenben a puszta nosztalgiázásnak még a látszatát is el akarja kerülni.
Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a levonulás után a zenekar még hosszasan pacsizott, beszélgetett, fotózkodott a publikummal, ahogy máskor is tette. Tavaly a még szerényebb nézettségű Vicious Rumors koncert után viccelődtünk azzal néhányan, hogy legközelebb akár valamelyikünk hálószobájában is játszhatna a csapat. Mi tagadás, sokan járhattunk a mostaninál is népesebb házibuliban, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy az eddigi legközvetlenebb hangulatú House Of Lords show részese voltam.
(A fotók nem a helyszínen készültek és a zenekar Facebook oldaláról valók)
