Az elején rögtön leszögeznénk, hogy most egy olyan cikket olvasol, amit ketten írtunk Csubesz kollégámmal. A kiutazás eleje - most már így visszagondolva-  viccesen indult, hiszen az autópályán, szakadó esőben minek kell beszarnia az autón? Persze, hogy az ablaktörlőnek! Win! Első alkalommal, egy óra csúszás, majd a másik két megállás, már csak pár perc bosszúságot okozott. Természetesen, ahogy a határhoz értünk, az eső elállt…. Na, de ez egy másik sztori. Szerintem (szerintünk) az év turnéján vehettünk részt. Hajtás után következik az élménybeszámolónk.

Voivod:

Az oldódás és a pacsizgatás kint a bevásárlóközpont előtti utcafronton történt, így a Herod nevű előzenekart a legtöbben passzoltuk. Meg a helyszínnel is barátkozni kellett, valóban egy bevásárlóközpont "B" bejáratánál lehetett megközelíteni a rendezvénytermet, ahol a koncert megrendezésre került. A Voivod viszont tűpontosan hét órakor kezdett az egy perc alatt a terembe nyomuló pár száz ember előtt, és egyből a sokat mondó címmel ellátott Rrröööaaarrr lemez egyik dalával a Ripping Headaches cíművel kezdtek. Hihetetlen, hogy ezek a fazonok is több, mint harminc éve vannak a színpadon. Aztán jött a kihagyhatatlan Tribal Convictions ami szintén igazi Voivod esszencia a kettővel későbbi Dimension lemezről, és csak ezután jött egy új szerzemény a legutóbbi lemezről. Majd ismét egy retrospektív, a Chaosmöngers. Rendben volt, ahogy szóltak, megvolt az a pszichedelikus hangulat, amit az egyedülálló zenei elegy hozni tud, és nekem személyesen az első közvetlen élmény varázsa is hozzátett, hisz sosem láttam őket korábban élőben. Volt még szám a régi lemezről és a The Prow a kilencvenes évekből és eljátszották a rendhagyó módon a turnéra kiadott, és csak ott árult Napalm Death - tel kiadott közös splitről a Forever Mountain című új dalt. Amiről annyit, hogy hála a bolondoknak, akik eltekintettek eddig a turnén a vásárlástól, végül nekünk is jutott a lemezből két dedikált példány, ami gyakorlatilag kötelező búcsúfia kellett legyen. Mindössze 45 percet játszottak a kanadai srácok, és én még el is hallgattam volna inkább hangulatos, mint arcba mászó műsorukat, de a programnak pörögnie kellett tovább.

Napalm Death:

Hogyan is lehetne kezdeni egy olyan bekezdést, ami #avilaglegjobbzenekaraanapalmdeath-ről szól? Elég nehézkes. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy egy jobb zenekar van náluk. Mégpedig a korai Napalm Death. Nos, direkt nem néztem meg előre a setlistet, hogy meglepetésként érjen majd a koncert, hiszen ebben az évben sajnos elkerültük egymást. Nem úgy mint tavaly, amikor volt szerencsém háromszor is látni őket, három különböző országban. Azt mondjuk biztosra vettem, hogy lesznek a kötelező dalok, mint például a Scum, Suffer The Children, You Suffer vagy a Dead Kennedys Nazi Punks Fuck Off átirata. Azt is tudni lehetett, vagy legalábbis sejteni, hogy a legutóbbi Apex Predator Easy Meat-ről is kapunk majd pár szívszorító, léleksimogató szerelmes dalt. Meg is történt. A hangzás néha olyannyira pocsék volt, hogy Barney-t alig lehetett hallani. Bár, ritkán hallani őket extra jó hangosítás mellett sajnos. Az "új" gitáros-aki Mitch Harris helyett van- elég jól károgott, bár fogalmam sincs mi a csóka neve. De lehetne Max Cavalera kisöccse... Ha nem csal az emlékezetem, akkor talán négy-öt dal volt az új lemezről, köztük a címadó is, ami a koncert kezdete volt. Természetesen a klipesített Smash a Single Digit és a szintén mozgóképes How to years condemn is elhangzott. Ha már „új” nótákról beszélünk.

Sajnos, csak egy laza órácska jutott a Napalm-nak, mint minden zenekarnak ezen az estén. Számomra ők voltak a főzenekar, ez nem is vitás.

 Obituary:

Harmadikként lépett színpadra az Obituary, és azt kell, mondjam a belépőjük legalább annyira hatásos, mint mondjuk egy Klicskoé. Hosszú súlyos kiállás után, John megérkezik a színpadra, szokásos óriás fehér edzőcipőjében és fekete pólójában, és hangjával azonnal mindenkit térdre tesz. Kétségtelenül az egyik legjobb és legegyedibb hangú death metal énekes, ez pedig számomra idén második alkalommal derült ki. A banda idei Dürer beli koncertje ugyanis már eddig is az év egyik legjobbjaként volt az idei listámon. Akkor lemezbemutató lévén rengeteg új szám kapott főszerepet, és most sem sértődtem volna meg, ha ez így van, piszok erős ugyanis az új lemez, de itt most csak a Centuries of Lies és a Visions in my Head szólalt meg az utolsó lemezről, ezek is rögtön az elején a Redneck Stomp után. A helyett azonban, hogy újabb lemezbemutatót tartottak volna, egy egész rendhagyó válogatást játszottak a fiúk. Végig súlyos floridai mocsár, lassú doom témák, acsargás és füst. Jött az első lemezről az Intoxicated és a Bloodsoaked, ahol előbbi még a gyorsabb vonalat vitte, de aztán visszaeresztettek súlyos középtempóra és azzal döngöltek mindenkit a földbe. A Dying is ebbe olvadt bele, majd jött a Find Arise, ahogy a Cause of Death lemezen is követik egymást, és csak süllyedtünk tovább. A Napalm Death és a Voivod produkciója után nekem simán jól estek ezek a lassabb dalok, nem tudom mennyire volt tudatos a kontraszt, de nagyon megcsináltnak éreztem. Egyedül a Don't Care érkezett későbbi lemezről, mert persze a Slowly We Rot volt az utolsó csomag. Bár a Carcass neve vitte az estét, mint főzenekar, de ettől függetlenül szerintem az Obituary volt, aki mindent felégetett.

 Carcass:

A Carcass is új számmal kezdett a lassan három éves Surgical Steel lemezről. Az Unit for Human Consumption volt az első amit odadobtak a népeknek. Nem tartom rossznak ezt az utolsó lemezt, de meg kell mondjam már a belépőjükben sem volt annyi erő, mint az őket megelőző zenekarokéban. Aztán jött a legsikeresebb Carcass lemez nyitódala a Buried Dreams, amit jó volt hallani ebben a nosztalgikus hangulatban, és bár a megszólalással sem volt baj, valahogy mégsem tudták felülmúlni az előttük játszókat. Pedig itt is volt régi dal bőven, 91 - ből, sőt a Reek of Putrefaction és Genital Grinder visszanyúltak egészen az első és a második albumig a vagyis a nyolcvanas évekig. Ezek mondjuk igazi csemegék voltak, de valahogy mégis mintha fogytak volna az emberek a teremből, és a fejpörgetés és az ökölrázás számláló is egyre csökkenő értékeket mutatott volna. Persze lehet, hogy egyszerűen csak az előttük játszó klasszisok már kiégették volna a lelkesedést, ami normális esetben az utolsó zenekarnak marad. Jeff Walker személyével az élen, azért testes színpadképet hozott a csapat, van az egész megjelenésükben valami Motörhead életérzés, ami mondjuk nem tesz rosszat nekik az biztos. A mikrofonhoz pedig Bill Steer is odafért néhányszor, akiről megállapítható, hogy nem nagyon öregszik, ha jobban megnézzük és visszaszámolunk 87 - ig, amikor körülbelül először megjelent a színpadon. Az utolsó dal természetes a Heartwork volt, és annak ellenére, hogy azt mondom nem ők voltak az este legerősebbjei, ez azért ütött, mint ahogy az új album legjobb száma is, vagyis a Mount of Execution. De ezt valamiért tényleg már csak a fele embernek játszották el a minden jegyet megvásárló telt házas tömeghez képest. 

(Itt megjegyezném, hogy Carcass alatt sikerült elkapni Shane Embury-t és Barney-t egy-egy közös fotóra. Sajnos nem egyszerre, de azért ennek is örülünk. Csiga)

A Rockstation szerkesztők között a Barney :-)

Shane Embury

Nagyszerű este volt, több okból kifolyólag is. A magyar válogatott 3:1-es összesített eredménnyel kijutott a franciaországi Európa Bajnokságra!!!!! A másik ok, hogy roppant erős, már-már mesébe illő turnén vehettünk részt. Rengeteg magyar volt kint, ami nem meglepő, ha Bécsbe mész koncertre. Köszönettel tartozom dr. Torma Norbinak és Ammer Péternek, hogy összehozták ezt a kis utazást, valamint Csubesz kollégámnak, hogy segített megírni a cikket. Mondjuk ez is volt megbeszélve :-) 

U.i.:
Ha Bécsben leszel koncerten, akkor ne ásványvizet igyál, hanem sört, mert az olcsóbb! ;)