RockStation

The Dead Weather - Dodge and Burn (2015)

Elfogult imádat és egyéb borzalmak

2015. november 30. - BETH

11891006_10153525282234110_5920752628676579667_n.jpg

Karcos, dögös, szenvedélyes – pár azok közül a jelzők közül, amellyel a The Dead Weather zenéjét jellemezhetjük. Az egyik olyan kortárs szuperbanda, amelyet a legtöbbször próbálnak meg lemásolni, átvenni, lekoppintani és új címkékkel meg nevekkel eladni. Elfogult, szubjektív élménybeszámoló következik.

Az vitathatatlan, hogy Alison Mosshart mozdulatait meg gyakorlatilag őt, a komplett pakkot már minden második indie/punk/mélyenszántó művészcsaj megpróbálta átvenni, de egyszerűen ezt az ösztönös ramazúrival kevert törékenységet nem igazán lehet újrahasznosítani. Persze ne feledkezzünk meg a többi tagról sem – Dean Fertita, Jack White és Jack Lawrence olyan konstellációt hoztak létre, amellyel az elmúlt években igazán szenvedélyes pillanatokat csempésztek vissza a rock sokszor magára hagyott állóvizébe.

A tíz dalból álló Dodge and Burn a Third Man Records gondozásában jelent meg szeptember 25-én, és a csapat harmadik albumának számít. Az az igazság, hogy nálam nem talált be az album. Nagyon vártam, talán egész évben ez volt az a megjelenés, amelytől mindent vagy semmit alapon függtem, de végül a semmit érzéssel hagyott magamra.

Nem azért, mert nem jó – aki azt mondja erre a lemezre, hogy szar, az süket. Egész egyszerűen akkora élményt jelentett a Horehound meg a The Sea of Cowards, hogy óriási elvárásokat támasztottam ezzel az albummal szemben és jól felsültem. Tökéletes, egységes, profi – de nem kavart fel, nem varázsolt el és úgy alapvetően nem hozott magával semmi megdöbbentőt.

Az I Feel Love Dead Weather döggel tör elő, bugyog, lüktet – tökéletes harmóniában olvad szét a hallójáratainkban, Alison koszos és mocskos és közben tiszta – szóval simán megbabonáz, de ez valahogy az első perc környékén szertefoszlik. Nem a technikai, vagy zenei kivitelezés hiányosságai miatt. Egyszerűen csak borzalmasan unalmassá válik és igazából tökéletesen egybefolyik a Buzzkill(er) című második dallal.

Let Me Through – hirdeti a következő dal, viszont ez most olyan átlagos lett. Kivéve, amikor vannak benne a mormogások – kántálások, bármi ami megszakítja a kiszámíthatóságát. Szerencsére a Three Dollar Hat is hozza azt a szintet, amit elvárunk tőlük – igen, ezt ők okozták, magukat sodorták bajba az előző lemezek szexiségével. És ebbe a dalba, meg szövegbe elég sok mindent bele lehet képzelni…

A Lose the Right-ban elég feltűnően szórakoznak velünk. Vissza-visszafogott tempóban tálalják a témát, elhúzzák előttünk a mézesmadzagot. Már-már vészjósló a basszus, és mégis elmarad az eksztázis, a kielégülés. Mint amikor egy jól felépített imázsú banda koncertjén állsz és balfasznak érzed magad, mert az énekes már az arcán pörög és kettétörte a gerincét, de te még semmit sem érzel…

Végre – mondhatjuk a Rough Detective-nél, végre egy duett, amelyben előkerülhet az izgalom, a merészség, a banda töke és gerince. Végre egy olyan Dead Weather dal erről az új albumról, amire szemrebbenés nélkül gyújthatnánk fel a Gozsdu udvart és a kirakatokat. Vagy a falhoz szoríthatnánk a kiszemeltet és mi magunk teremthetnénk meg a most vagy soha pillanatot.

Az Open Up lesodor minket erről a pályáról, inkább olyan az egész mintha már a felgyújtott világban buliznál egy jót, és mindehhez játszótársakat is találtál volna. Sajnos vannak részei, amelyek kifejezetten unalmasak lettek – és sokadjára hangsúlyozom: nem a zenei vagy technikai igénytelenség miatt.

A Be Still első másodperceiben egy véletlen jammelésnek tűnik, és pont ezért király. Mert kitörne ebből a jól kitapasztalt, bejáratott sablonból. Ennek a dalnak sikerül valami előremutató jelleget felöltenie – sokszor és szívesen hallgatom.

Ezt követi a Mile Markers, de hiába bukkan fel a jól ismert és szeretett, csodált, imádott Alison, megint csak egy divatos, jól összerakott, de nem a csapatra jellemző kísérletezős, érezzük jól magunkat élmények diadalmaskodnak, hanem a rutin és a keverés magabiztos kimunkáltsága.

A Cop and Go már egy erősebb dal, bár ezt a témát már annyi dalban hallottam azóta, hogy nem tudom ki másolt le kit. Itt viszont megint elhiszem nekik, hogy ők uralkodnak, őket majmolja minden hasonló stílusú banda. A dobok lüktetnek a felvétel alatt, a hangszerek betört, mégis pompás lovakként viszik a hátukon az éneket. 2 perc 40 másodperc körül már felbukkan az őrület.

A Too Bad folytatja az elszállást. Bár ez már sorozat zene kategória, de vannak benne szívmelengető kísérletezések és emelkedett önfeledt zenei momentumok. Szeretném énekelni én is, hogy Too Bad leszek/vagyok, de az elnyomott hangszerek miatt nem érzem magamban az őszinte késztetést.

Az Impossible Winner fura módon egy 70-es évek eleje glam rock - London flash backet okoz.Talán az ének, ahogy csupaszon kiemelkedik és eltűnik, hullámzik, és a melodikus alap is ezt idézik elő – érdekes lezárása az albumnak.

Hogy milyen a Dodge and Burn? Erősen ajánlott, de hithű rajongóknak krónikus hiányérzetet okoz, és személy szerint kíváncsian várom, hogy mivel törik majd meg ezt az enyhe egyhangúságot... Mivel turné ezzel az albummal nem lesz, azt sem írhatom, hogy élőben mindent helyretesznek.. Pedig egy-két dalt élőben is meghallgatnék.

Értékelés: 4/5 

Azért ajánlom a hivatalos Facebook oldalukat, jó kis interjúkra lehet bukkanni az üzenőfalukon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr368122926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum