Justin Greaves az underground és extrém zene világában vált ismertté az Iron Monkey és az Electric Wizard dobosaként. Annak a színtérnek azóta sem fordított hátat, jelenlegi bandájával, a Cripped Black Phoenixszel is csupa crust/punk csapat felvarrójával teleaggatott mellényben lép színpadra. Itt azonban a koncerteken gitározik, a stúdiófelvételekből pedig dobosként és számos más hangszeren is kiveszi a részét. Emellett, mint a budapesti fellépés előtt kiderült, az állatvédelmet is szívügyének tekinti. Volt miről kérdeznünk őt!..
Gondolom, rendesen feldob a Today is The Day-jel közös bulinak már a gondolata is.
Justin: Mi az, hogy (nevet)! Amúgy is lázba hoz a koncert, hiszen ezzel a zenekarral először vagyok itt. Ebbe a térségbe jövök a legszívesebben, de tényleg! Nem is értem, miért nem voltunk még itt. A Today Is The Day-nek nagy rajongója vagyok, végtelenül tisztelem őket. Egy jó buli miattuk még jobb lesz!
Mi teszi ennyire különlegessé ezt a térséget számodra?
Justin: A kultúra és a vendégszerető emberek. Emellett az a benyomásom alakult ki, hogy az itteni közönség sokkal nyitottabb és lelkesebb a zene iránt. Jobban érti és jobban kötődik hozzá. Nem a divat irányítja őket, legalábbis nem annyira, mint Angliában, ahol a trendek pillanatonként változnak, az emberek egymást fikázzák és marakodnak. Itt, ahogy én látom, nem ez megy. Sokkal nagyobb az összetartás. Nekem ez tetszik. Lehet, hogy nagyon szoci módon hangzik, de jobban érdekelnek az emberek, mint a dolgok üzleti része és ezekben az országokban is ezt a szellemiséget tapasztalom.
Nemrég szerződtetek a Season Of Mist kiadóhoz. Hogyan kerültetek kapcsolatba velük?
Justin: Michael (a kiadó ügyvezető igazgatója) vette fel a kapcsolatot velünk durván egy éve. Azt írta nekünk e-mailben, hogy ha kiadót keresünk, érdekelné az együttműködés. Akkor még a Mascotnál voltunk, de már azon voltam, hogy megszabaduljunk tőlük. A következő albumunkat nem náluk akartam kihozni. Michaelről sokat elmond, hogy kivárt és amikor egy év elteltével újból jelentkeztünk nála, továbbra is érdekelte a lehetőség.
Mi volt a gond a Mascottal?
Justin: Nem az a megfelelő kiadó számunkra. Eleinte még jó volt, előrelépésnek tekintettük. Előtte az Invada adta ki a lemezeinket. Náluk jó kezekben voltunk, bírom a srácokat, de akkor még a kezdeti időszakunkban jártunk, ők pedig jóval alacsonyabb szinten mozognak. Bizonyos értelemben jobb így, később viszont már valamivel több támogatásra lett volna szükségünk, főleg a turnézáshoz. Ezért írtunk alá a Mascottal. Hibás lépésnek bizonyult. Azt gondolták, holmi prog rock stadionbandát fognak faragni belőlünk, holott sosem voltunk olyanok. Náluk van Joe Bonamassa vagy a Black Labes Society. Óriási egók, hatalmas rocksztárok. Mindig azt mondom, nálunk nincs helye az arcoskodásnak, száz százalékosan anti-rocksztárok vagyunk! Én a „csináld magad” szellemiségű punk / crust színtéren nőttem fel, nem látom értelmét az ilyesminek. A Mascotosok jó gyerekek, csak nem mindenben értettem egyet velük, egyre többet vitáztunk. Én például nagy gondot fordítok a lemezeink csomagolására, míg ők sokkal kevésbé. Hatalmas matricákat ragasztottak a borítókra, pedig kértem őket, hogy ne tegyék. Ilyen apró részletek is rengeteget számítanak ám azoknak, akik lemezeket vásárolnak! Szóval a végére befuccsolt az együttműködésünk és úgy voltam vele, hogy muszáj megtalálnom azt a kiadót, amelynek még jelent valamit az etika és amely jobban érti az underground zene lényegét. Nem számított, hogy nagy, vagy kicsi a cég, hiszen mi magunk is az underground világából jövünk.
A Season Of Mist valóban nyitott az underground zene minden irányzata felé és a művészi szabadságot is biztosítja a zenekarainak.
Justin: Pontosan így van és ez bennük a csodálatos. Komolyan is támogatják őket. Itt a mi példánk: nemrég szerződtünk hozzájuk és már csak pár hónapunk volt a turnéig. Ehhez képest megállapodtunk velük egy turné-EP-ről, miközben aznapra, írd és mondd, mindössze egy hetünk maradt, hogy eljuttassuk hozzájuk az EP dalait maszterizálva. Becsületükre legyen mondva, hogy mindenben segítettek nekünk. Kifizették a stúdiót és a masztert. Én vagy harminc órát gürcöltem egyhuzamban, hogy minden meglegyen. Megkapták tőlem a masztert, a borítót stb. és ők is mindent megcsináltak. Időre elkészültek az anyaggal és szépen is néz ki, úgyhogy jól vizsgáztak (nevet).
Az EP-re feldolgoztátok az Echoest a Pink Floydtól. Őket tartod az elsődleges zenei hatásodnak?
Justin: Igen, persze. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az apámnak volt egy független lemezboltja. Még 1976-ban nyitotta. Így aztán egy lemezboltban nőttem fel, ahol azt hallgathattam, amit akartam. Ez Scunthorpe-ban történt, egy észak-angliai kisvárosban, ahol nincs más, csak egy nagy acélüzem. Kiválogattam magamnak a Sex Pistols lemezeit. A nővérem punk volt, én is az lettem. Az apám ugyanakkor gitározott is és szintén ajánlgatott nekem zenéket. A Pink Floyd albumait is ő mutatta meg nekem. Habár életem java részét súlyos muzsikát játszó csapatokban töltöttem, a saját dolgaimat ebben az irányban kezdtem játszani. Ha az ember megszabadul a társai befolyásától, akkor előjönnek azok a zenei hatásai, amelyek végigkísérik az életben. Nálam természetesen a Pink Floyd jött elő. Az Echoes feldolgozásával nyilván meg sem közelítjük az eredetit, de hát nem is az a lényeg. Pusztán tiszteletből csináltuk. Megkértek rá, én pedig elfogadtam a kihívást (nevet). Az eredetitől szerintem nem szabad túl messzire elrugaszkodni. Kissé arrogánsnak érzem, ha valaki azt mondja, annyira szereti az adott dalt, hogy megcsinálja belőle a maga változatát. Ez olyan, mintha az illető túlságosan is a saját személyiségét erőltetné rá valaki másnak a dalára. Én inkább hű maradok az eredetihez. Ha ugyanis hozzányúlok valakinek a szerzeményéhez, tiszteletből teszem. A dal iránti tiszteletemet fejezem ki ily módon és megvan az okom arra, hogy annyira szeretem az adott nótát. Tartom is magam ehhez. Az Echoes persze bőven ad teret a jammelésre… A másik fő hatásom a Nomeansno. Tíz évesen kezdtem dobolni, amikor Adam And The Ants-t hallgattam, szóval ők is meghatározó jelentőségű banda nálam. A Nomeansno pedig tinédzserkori mániám. A Swans, vagy a Neurosis szintén alap nálam, viszont a filmzene-albumok nagyobb hatással vannak rám, mint az egyes zenekarok. Az adott filmhez írt zenéről beszélek, nem a benne elhangzó dalokról. Ez az, amit igazán szeretek. John Carpenter dolgait például.
Az évek során sokat változott a felállásotok. Fontos volna számodra, hogy állandó tagsága alakuljon ki a Crippled Black Phoenixnek?
Justin: Igen. Történetesen a jelenlegi felállásunk az eddigi legstabilabb. Létezik egy félreértés velünk kapcsolatban: vannak, akik azt mondják, nem vagyunk állandó zenekar, pusztán csak jammelünk és dalokat írunk. Soha nem ez volt a helyzet. Emberek jöttek és közreműködtek. Mindegyiküknek megvan a saját bandája: Dominicnek a Mogwai, Kostasnak a Pantheist és így tovább. Szóval szép hosszú azoknak a zenészeknek a névsora, akik akár csak egy számunkban is játszottak, viszont nem feltétlenül voltak tagok nálunk. Mindenkinél más és más oka volt a kiválásnak. Ha az embernek megvannak a konkrét elképzelései, akkor nehéz hat olyan társat találnia, akikkel közös nevezőre tud jutni. Én elsődlegesen a zenében hiszek, mi pusztán gondozói vagyunk a zenének. Ne szenvtelenségnek vedd, de a zene az, ami számít, nem pedig az, hogy ki játssza. Az persze igenis számít, kik alkotják a mostani tagságot és kikkel vagyok turnén, hiszen nagyon közeli barátok vagyunk, egy igazán jó csapat. Az állandó felállásnak nyilván megvan az az előnye is, hogy nem kell minden egyes turné előtt heteken át gyakorolni egy-egy új tag miatt. Azt én sem szeretem.
Ezzel együtt aligha jár messze az igazságtól, aki azt mondja, hogy a Crippled Black Phoenix zenéje a te ötleteiden és elképzeléseiden alapszik.
Justin: Így igaz, bár utálom ezt kimondani. Lehet, hogy önzésnek tűnik, de hát csak az igazat mondhatom. Ha az emberek azt hiszik, hogy szorosan összedolgozó kollektíva vagyunk, az talán azért van, mert soha nem hangoztattam, hogy teljes egészében én írom a zenét. Nem hangzik jól. Más mondhatja, én nem. Az emberek bármit elhisznek. Szóval ez az igazság. Én írom a zenét, én demózom fel a számokat és a szövegek témáját, meg a dalcímeket is én találom ki. Az ötleteimet aztán továbbítom Danielnek (Änghede, énekes), mert a szövegeket szerintem az énekesnek kell írnia. Az előző énekessel az volt a gondom, hogy bár odaadtam neki a témákat, végül azt írta, amit ő akart írni. Meg is mondtam neki, hogy rendben van, megírhatja, amit akar, de nem nálam (nevet). Daniel viszont egy csoda! Semmit nem kell elmagyaráznom neki, csak megmutatom az ötletet és a címet, ő pedig megírja az odaillő szöveget. Nagyszerűen tudunk együtt dolgozni.
Míg a kezdeti időkben nem volt sok koncertetek, ma már rendszeresen turnéztok.
Justin: Azon vettük észre magunkat, hogy élvezzük a koncertezést. A korábbi bandáimmal állandóan turnéztam, bár akkor még doboltam. Ma is én játszom fel a dobtémákat, de élőben már nem dobolok, hanem gitározok. Úgy voltam vele, hogy annyi év után dobosként nem hozna lázba egy újabb turné, így viszont új kihívás elé néztem, hiszen gitárosként első ízben álltam színpadra. Igen fura volt, de én élvezem a kihívásokat. Minél többet játszottunk, annál jobban bejött a dolog. Belerázódtam. Van úgy, hogy utálom, de nem tudok leállni.
A dalírást és a stúdiózást szereted jobban, vagy a koncertezést?
Justin: Egyértelműen a dalírást és a felvételeket! Örülnék, ha életem hátralévő részében minden áldott napot a stúdióban tölthetnék írással és felvételekkel! Szeretek utazni és új helyekre eljutni, de a turnézást, a nyilvános szereplést nem élvezem annyira. Zenélni ettől még szeretek persze, csak hát muszáj megbarátkoznom a gondolattal, hogy ki kell állnom az emberek elé és elvonatkoztatnom ettől.
Melyiket tekinted a fő hangszerednek azok közül, amelyeken játszol?
Justin: A dob. Elsősorban dobos vagyok, még ha mostanában nem is dobolok eleget. Csak a felvételeken.
Feltennék pár kérdést a kezdeti évekről és a régi zenekaraidról is. Hogyan összegeznéd az Iron Monkey és az Electric Wizard soraiban eltöltött időt? Mi a legfontosabb, amit ott tanultál?
Justin: Jó kérdés, abban se vagyok biztos, hogy tanultam bármit (nevet). Az Electric Wizardban legalábbis nem sokat, az nem arról szólt. Az Iron Monkeyben annál többet. Roppant büszke vagyok arra, amit azzal a bandával véghezvittünk. Amíg aktívak voltunk, senki nem csípett minket, viszont nem ez volt a gond: Johnny, az énekes sajnos már nincs köztünk és csak azután lett belőlünk kultikus zenekar, hogy ő meghalt. Sokan fényezték magukat azzal, hogy ott voltak az Iron Monkey koncertjein, pedig sosem voltak. Általában ötven ember előtt játszottunk. Kegyetlen nehéz időszak volt, a legjobb és egyben a legrosszabb is az életemben, olykor a szarnál is szarabb… Sok mindenen mentünk keresztül, rengeteg balhén. Súlyos dolgokon. De hát így tanulja meg az ember, hogyan éljen egy turnézó zenekar tagjaként, hogyan kezeljen másokat, hogyan segítsen a társainak. Egész könyvet írhatnék, hogy kifejtsem, mi mindent tanultam.
Szerinted miért fűződik annyi negatív dolog az Iron Monkeyhoz?
Justin: Erről elsősorban a szakmabeliek tehetnek. A koncertszervezőkkel állandó összetűzéseink voltak. Angliában alig volt klub, ahonnan nem tiltottak ki minket. Ötven fontot sem akartak fizetni nekünk egy buliért, aztán a végén semmit nem kaptunk, a hazaútra sem volt elég benzinünk. Északról jöttünk, nem Londonból, más volt a mentalitásunk. Ez ijesztően hatott az emberekre, fogalmuk sem volt, mit kezdjenek egy ilyen csapattal. Átvágtak minket, mire kivertük a balhét. Nem mondom, hogy ez volt a jó megoldás, de legalább kiálltunk magunkért. Voltaképp ebből tanultam meg, hogyan álljak ki magamért és a zenekarért, a barátaimért. Ma is ezt teszem. Az a gond, hogy amint kiállsz magadért vagy a többiekért, a zenekarért, egy csomó szarsággal kell szembesülnöd. Engem is állandóan támadnak, amiért kimondok dolgokat, holott csak arról van szó, hogy nem szeretem, ha átbasznak. Márpedig ebben a szakmában a turnészervezők, a menedzserek vagy a kiadók sokat engednek meg maguknak a zenekarokkal szemben. A fiatalabb bandák mindenüket odaadnák azért, hogy turnézzanak és hogy lemezük jelenjen meg, a szakmabeliek pedig durván kihasználják őket, mert tudják, hogy megtehetik. Visszapofázni bezzeg nem lehet, azt nem szeretik. De nem bánom, ha a szakmabeliek keresztbe tesznek nekem, így legalább kiállhatok azért, amiben hiszek.
Volt egy Teeth Of Lions Rule The Divine nevű, egy lemezt megért projekted Lee Dorriannel és a Sunn O))) tagjaival. Ez hogyan jött létre?
Justin: Stephen (O’Malley) éppen turnén volt. Ha jól emlékszem, az volt a Sunn O))) első turnéja a Goatsnake-kel. Vannak közös barátaink, mint például Lee. Találkoztunk Steve-vel és eldumálgattunk arról, milyen jó lenne összehozni egy projektet. A rá következő évben neki is álltunk. Steve jött át hozzám néhány napra és jammeltünk. Mindkettőnknek nagyon bejött a dolog. Eredetileg úgy volt, hogy mi ketten csináljuk és becsatlakozik Mark Deutrom (ex-Melvins) is, aki akkoriban az Egyesült Királyságban bukkant fel, de aztán elvesztettük szem elől. Gondolom, visszatért az Államokba. Steve akkor azt mondta, semmi gáz, Greg (Anderson) Londonban van és majd felhívja. Összeálltunk és mivel Lee szintén a barátunk volt, őt is felhívtuk. Egy padlástéren berendezett, iszonyúan lepukkant stúdióban dolgoztunk, egy saroknyira tőlem. Esténként jammeltünk, napközben meg a felvételeket készítettük. Az album fele rögtönzésekből állt össze, ezért nem is készült eddig újabb anyag. Ott és akkor sikerült elcsípnünk a pillanatot. Beszéltünk a folytatásról, de annak idején annyira spontán módon valósítottunk meg valamit, hogy ha tervben volna a második lemez, az már nem készülne olyan spontán módon. Más érzetet keltene. Örülnék a folytatásnak, de ez nem egy tervezhető dolog.
Vissza a Crippled Black Phoenix dolgaihoz: mit jelent a muzsikátok jellemzésére kitalált „endtime ballads” („végidők balladái”) kifejezés? Kinek az agyszüleménye?
Justin: Nem emlékszem, honnan ered. Az első lemez felvételei idejéből származik. Elkezdtük használni és rajtunk ragadt. Végül is volt értelme, mert jól jellemezte az első albumot és talán a másodikat is, de azóta annyit fejlődtünk, hogy ma már nincs akkora jelentősége. Azért alkalmaztuk, mert a skatulyázás a mi esetünkben nem működik. Nem mondhatjuk, hogy rock, vagy prog banda vagyunk, mert ezek a címkék nem illenek pontosan arra, amit játszunk, így pedig végső soron csalódást okoznánk az embereknek. A prog arcoknak nem biztos, hogy tetszene, amit játszunk, ha élőben látnának bennünket, mert túl punk rockosnak találnák. Kicsit tényleg punkos, benne van a punk mentalitás, meg hangos is… Szóval nehéz ügy. Az „endtime ballads” kifejezés lényege az volt, hogy ha már kategorizálnak minket, akkor ebbe a kalapba tegyenek. De ennek is sok éve már.
Szerinted van még értelmük, illetve valódi tartalmuk a zenei, művészeti stílusmeghatározásoknak?
Justin: Manapság egyre kisebb a jelentőségük, hiszen rengeteg van belőlük. Csaknem minden egyes zenekarnak van már sajátja. Az emberek úgyis eldöntik, hogy tetszik-e nekik az adott csapat, vagy sem. Bonyolult dolog ez. Vannak, akik pusztán a besorolása miatt nem hajlandók meghallgatni egy bandát, holott lehet, hogy bejönne nekik. De hát esélyt sem adnak neki, ami nagy kár. Mi azért szeretünk játszani, mert a táborunk igen nyitott. A koncertjeinkre olyan emberek járnak, akik bármit meghallgatnak. Én egyébként sem kedvelem a skatulyákat. Magunkat rockzenekarként jellemezném. Ha úgy tetszik, sötétebb a muzsikánk, de attól még rock és legyen is elég ennyi. Ha tetszik az embereknek, akkor örülök. Ha meg nem, hát ez van.
Sea Shepherd póló van rajtad. Ezek szerint fontos számodra az állatok és általánosságban a természet védelme.
Justin: Hogyne! Támogatom a Sea Shepherdet és amúgy is szívügyemnek tartom az állatok jogait. Olyan angliai szervezeteket is támogatok, mint a Hunt Saboteurs, amelyek teljes mértékben ellenzik a rókavadászatot vagy az állatviadalokat. Az állatok iránti szeretetem miatt húst sem fogyasztok. Azelőtt ettem és szerettem is, de ma már kerülöm. Többet is tennék az ügyért, ha volna lehetőségem. Az állatok nem tudják megvédeni magukat, úgyhogy valaki másnak kell megtennie. A Sea Shepherdet azért tisztelem annyira, mert nem csupán beszélnek erről, hanem cselekednek is. Ténylegesen odaállnak a bálnavadász-hajók és a bálnák közé. Senki más nem teszi, úgyhogy megilleti őket a tisztelet.
Magad is tagja vagy valamely állatvédő szervezetnek?
Justin: Igen, a Hunt Sabsnek. Jótékony célokra is szoktam adományozni. Viszont igyekszem nem elkötelezni magam egyetlen szervezet mellett. Megteszem, amit a lehetőségeim engednek. Ha alkalmam nyílik megelőzni, hogy egy rókát vadászkutyák tépjenek szét, mert valaki akkora úrnak gondolja magát, hogy ehhez is joga van, akkor megakadályozom ezt. Tiltja a törvény, viszont akinek van pénze és hatalma, az bármit megtehet. Ilyen az osztálytársadalom, amelyben én egyáltalán nem hiszek. Ezek az emberek nagyon rosszul bánnak másokkal. Tényleg azt tesznek velük, amit akarnak. Ez ellen fel kellene lépni. Ki kellene állni az állatok védelmében, na meg azok ellen, akik azt hiszik, így bánhatnak más emberekkel, vagy az állatokkal. Én benne vagyok. Nem szeretném persze, ha az emberek azt gondolnák, politikus banda lettünk. Az a politikai nézetem, hogy az egész rendszert úgy, ahogy van, fel kell számolni és mindent elölről kell kezdeni. Erről ennyit. Ha azonban az állatvédő szervezetekről, vagy az állatok jogairól van szó, az az én ügyem.
http://www.crippledblackphoenix.co.uk
https://www.facebook.com/CBP444
