Úgy tűnik, hogy a Therion valóban szívesen tér vissza Magyarországra. Legutóbb három éve, a Vovin lemez évfordulója apropóján összeállított programmal látogattak el hozzánk, és a beharangozott készülő rockoperájuk kapcsán úgy hihettük, egy darabig nem látjuk őket viszont. Nos, rockoperának azóta se híre, se hamva, ám cserébe kaptunk egy - minden túlzás nélkül - Best Of Turné állomást, ami bizony örömteli dolog.
Megérkezésünkkor már javában zenélt a moszkvai illetőségű Imperial Age, és - becsületükre legyen mondva - próbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy az ekkor még alig több, mint maroknyi közönséget feltüzeljék. Zenéjükben számos hatás felfedezhető a Malmsteen iskolától a szimfonikus metal nagy öregjein át az Iron Maidenes kiállásra emlékeztető basszerig.
Amit nyújtottak alapvetően nem volt rossz, sőt néhol kifejezetten mókás volt a produkció, főleg mikor a leginkább a diótörő figurájára emlékeztető öltözetben felvonuló billentyűs-énekes Alexander mosh pitre próbálta buzdítani az erre nem éppen nyitott közönséget, vagy mikor a zenekar dívája, a karakteres ének-, ám annál vékonykább beszédhangú Alexandra szinte már görcsösen igyekezett némi lelkesedésre ösztökélni az egybegyűlteket. Szemmel láthatóan hamar kerültek a mély vízbe, nyilván próbálják átvenni a bevált praktikákat a tapasztaltabbaktól, és mivel a zenekar alig négy esztendeje alakult, bőven van még ideje kiforrni magát. Bár arra fogadni mernék, hogy a színpad előtt álló uraknak az elől igencsak rövidkére szabott szoknyát viselő díva látványa miatt már megérte végig állni a koncertet.
Azt nem tudhatom, hogy kinek mi számít igazi kuriózumnak, de a magam részéről egy Belső-Mongóliából származó, a tradicionális népzenei elemeket modern metál és elektronikus elemekkel ötvöző „nomád-metál” horda színpadra lépése bőven kimeríti ezen fogalom definícióját. Igazság szerint még egy hangot sem pengettek le és már meggyőztek. Koránt sem nevezhető mindennapi látványosságnak egy csapat nomád népviseletbe öltözött alak, amint épp egy rockklub színpadán rendezkedik. Néha már komolyan vártam, hogy valahol felbukkan a Mándoki és belecsapnak a Dzsingisz kánba, ám ennél sokkal jobbat kaptunk.
De komolyan...tegye fel a kezét akinek még beugrott az a bizonyos South Park epizód mikor az Ego-Fall a deszkákra lépett!
A koncertet intro gyanánt a basszusgitáros Chaoluomeng nyitotta, aki Matouqin játéka mellé olyan megrendítően szép torokéneklésbe kezdett, hogy néhány pillanatra tényleg egy a puszta közepén felállított jurtában éreztem magam, tértől és történelmi kortól függetlenül. Már ezért a néhány momentumért érdemes volt látnom és hallanom ezt a társaságot. Ami ezután következett, zeneileg ugyan nem ostromolt egekig törő magaslatokat, de mindenképp szórakoztató látványt és maradandó élményt jelentett. A konténerrel „színpadot magasító” cseppet mélynövésű, de annál energikusabb – egyedüliként nem tradicionális viseletbe öltözött – énekes, Chao Yu végig lelkesen vezényelte a bulit. Alapvetően profin előadott, kumisszal átitatott modern metal muzsikával operálnak a srácok, de ezt valami kegyetlenül szimpatikus és meggyőző kiállással teszik. Az első perctől az utolsóig kimaxolták a klub által nyújtott lehetőségeket. Szemmel láthatóan élvezték, hogy itt lehettek, főleg, hogy a fellépésük után egész este vígan grasszáltak és fényképezkedtek a nézők között, hol a teljes legénység, hol csak Chao Yu és az ő lelkes, nagydarab és jámbor Hodorszerű Mongol kísérője.
Egészen az esemény napjáig nem volt róla tudomásom, hogy a headliner előtt közvetlenül fellépő Luciferian Light Orchestra valójában a Therion alapító tagjának, Christofer Johnsson zeneszerző, és álarcok mögé bujtatott zenész barátainak, 70-es éveket idéző okkult doom-rock projektje. Hogy őszinte legyek, élőben az okkult szemléletből, a - nem éppen tökéletes hangzás miatt csak néhol jól érthető - szövegrészleteken, a karneváli maszkok misztikumán és a stílushoz „korhűnek” szánt öltözetben felvonuló, igéző mimikával és mozdulatokkal operáló énekesnő boszorkányosan erotikus kisugárzásán túl sokkal több nem jött át...Ahhoz viszont pont eléget adtak, hogy másnap lemezen is meghallgassam őket, és bizony határozottan kellemes csalódást okoztak. Így utólag nagyon sajnálom, hogy a koncert előtt nem ismertem a repertoárt, mert biztos sokkal jobban lekötötték volna a figyelmem. Azt azért meg kell hagyni, hogy Dante and Diabolus vagy az A Black Mass in Paris bőven megér egy misét.
A Therion egyike a tizenéves korom végét vízválasztóként meghatározó maroknyi zenekarnak, így a fellépésük hírétől elkerülhetetlenül pofán vágott egyfajta nosztalgia. Jobban belegondolva nem csoda, hogy rengeteg személyes emlékem kapcsolódik a dalaikhoz, hisz idén lesz húsz éve, hogy a Theli lemez megjelenése után nem sokkal először hallottam róluk. Személy szerint a már említett szenzációs lemezüktől a Secret of the Runes korszakáig követtem komolyabban a zenekar életútját, aztán valahogy sikerült elveszítenem a fonalat.
A fentiek ismeretében talán nem meglepő, hogy már a nyitó Ginnungagap teljesen levett a lábamról, és az ezt követő blokk csak tovább mélyítette bennem azt a csodálatosan sötét és megnyugtatóan hűvös sírgödröt, amibe később önként és dalolva húztam magamra a földet, hogy aztán újra életre kelhessek az ekkor már csaknem telt házig duzzadó tömeg elején.
A jelenlegi felállásban a kezdeti időktől eltérően a férfi énektémákat egyetlen énekes, név szerint Thomas Vikström prezentálja, a női szólamokat pedig leánya, a szerepét már már kissé túlspilázó Linnea és a zenekarhoz Lori Lewis távozását követően csatlakozó kedves arcú és igen magabiztosan teljesítő kerekded pacsirta, Chiara hozta. A repertoárból legnagyobb örömömre az elmúlt húsz év legízletesebb termései közül tényleg semmi nem hiányzott, és az egész műsort egy valóban őszintének és fesztelennek tűnő örömzene jellemezte, néha tán itt ott túljátszott színészi előadással fűszerezve, de ez nekik igenis bocsánatos bűn.
Érzékelhető egyfajta érdekes hierarchia a zenekaron belül, ami egy igen egyedi atmoszférát teremt. Néha kicsit furcsa is, hogy egymástól ennyire különböző karakterek mennyire jó összképet képesek alkotni egy színpadon, és akkor még nem is beszéltünk a dalok erősségéről. Az Invocation of Naamah és a Cults of the Shadow annyira betalált, hogy kisebb csoda, hogy sikerült megőriznem a józan eszem. A Mon Amour Mon Ami előadásmódja önmagában felért egy komplett rockoperával és a vendég énekesnőként a Luciferian Light Orchestra után ismét színpadra lépő díva ezzel az egy nótával magasan túlszárnyalta a nem sokkal ezt megelőző komplett fellépését. Szó szerint a hideg futkosott a hátamon, annyira meggyőzően jött át a dal története. Határozottan kellemes pillanat volt, mikor Chiarát helyezték előtérbe a Lemuria című dal apropóján, de az est talán legmeghatóbb pillanata a The Siren of the Woods apa – lánya duettje volt, melyet az egész estét cserfes kislányként végig ugrándozó ifjú hölgy vezetett fel nagy lelkesedéssel. A ráadásként előadott The Rise of Sodom and Gomorrah és a To Mega Therion volt a feltámadás pillanata, és az örömzenélést igazoló ráadás ráadása a Les Sucettes pedig méltó zárása volt a több, mint két órás hangversenynek és egyben az egész estének.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
