A finn thrasherek két gyors és hangos albuma után itt a harmadik lemezük, a Braindead. A fiatal zenészek mindent megtesznek, hogy életben tartsák a nyolcvanas évek thrash és crossover hangzását, ahogyan a korábbi
lemezeik lényege is az old school thrash metal volt, az új lemez nem sokban különbözik az elsőtől eltekintve a javulástól, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy közelítőleg is elérjék azt a minőségi színvonalat mint a 80-as évek és a korai 90-es évek csapatai.
Sajnos a dalok csak fáradt hasonmások: kaotikus, fiatalos, gyors, hangos modern-retro thrash, amit nem találtam túl izgalmasnak. Számtalanszor láttam-hallottam már ezt a formulát, de ebben semmi differenciát vagy átlag feletti teljesítményt nem találtam. Samy Elbanna azt mondta egy interjúban, hogy a Braindead egy olyan album, amely zeneileg sokszínű és érettebb mint a korábbiak. Ha lelkes tizennégy éves zenerajongó lennék talán én is így érezném. De már az albumnyitó I Am The Antidote, ami közepes tempójú és nehéz szám South of Heaven hangulattal, elrontotta a kedvemet. Valószínűleg nem az ideális módja annak, hogy egy thrash albumot nyissanak meg. A Riot végre hoz egy kis sebességet, de mint egy butított másodrendű Pantera nu-metal stílusban, ráadásul Samy Elbanna sikolyaiból hiányzik bármiféle előadásmód (de ez az egész lemezre igaz), és csak a szóló menti meg a számot.
A Mad Torture, ahol a zenekar visszatér a thrash gyökerekhez csak az Anthrax nehogy jogdíjat kérjen, a Hollow Eyes pedig nagyon Master Of Puppets-korszakbeli Metallica. Az Only (My) Death Is Certain fáradt riffre épül, maximum háttérzenének jó. Van még egy régi Pantera, a P * S * T * 88, az 1988-as Power Metalról, ami egy újabb dal az albumon amely előnyben részesíti a dallam felett nyers riffelést és ez így is jobb, mint bármi amit a zenekar eddig kínált.
Ezen az albumon a dalok hosszabb mint az előzőeken, néhány 6-8 perc hosszúságú de a zenekar nem tett rám elég jó benyomást ezzel a változással a Slayer, Exodus, és az Anthrax befolyásolják a számokat. Ezek a srácok rendkívül gyorsan lemezszerződést kaptak mindössze három éves fennállás és két demó elég ahhoz, hogy a Nuclear Blast szerződtesse őket és annak ellenére, hogy alig öt éves a LS turnézott már a thrash óriásaival (Slayer, Anthrax és Overkill), de csak azért mert valaki fiatal nem jelenti azt, hogy egy kiemelkedő tehetség.
A zene, ami nagyon hasonlít Gama Bombra és a Municipal Waste-re (enyhén Suicidal Tendencies, D.R.I., stb), de egy kicsit szelídebb kiadásban, valamint elég kiszámíthatóan az "eredeti" thrash bandákban van valami, ami rendhagyó módon hangzik, náluk függetlenül attól, hogy elég jók zenészként, minden dal pontosan ugyanúgy hangzik mint az előző. Többször végighallgattam ezt az albumot és még mindig nem ismerem fel a dalokat. Néhány estben rendben van de az ének ezen az albumon nagyon idegesítő és a hiba nem a punkos stílusban van, hanem abban, hogy nem "üt".
A többi elem? A gitárok "csak úgy vannak", a riffek unalmasak és ismétlődnek. A szólók hatásvadászok, hiányoznak a dallamok és a virtuozitás. A basszus és a dob is ugyanettől a problémától szenvednek. Ez izmos skandináv thrash metal nem lehet tagadni, vonzó is lehet a thrash rajongóknak (főleg a fiataloknak), de ha valami mást, valami újat akarsz akkor vagy az eredeti zenekarokat kell hallgatnod, vagy a hasonló, feltörekvő zenekarok házatáján kell körülnézni. Néhány kritikus már az év thrash albumaként írt a lemezről, de óvatosnak kell lenni az ilyen kijelentésekkel. A LS arra törekedett, hogy újra feltalálja magát és a műfajt. Nem kellett volna. Elismerem, hogy ez az album nagyon energikus és a LS minden tőle telhetőt megtesz lehet, hogy csak én nem találtam olyan jónak az albumot mint vártam, de látok lehetőséget a fejlődésre. Az idő nekik dolgozik. (2,5/5)
