Pokolgép - Metalbomba (Gegentrend Records, 2016)

Itt van a szó!

2016. február 22. - viliricsi

pokolgep_metalbom.jpg

Elvileg - idő-, és energiahiány végett - kiszálltam a rockstationös buliból (életem egyik legjobb folyamatos bulijából), de egy Pokolgép lemezkritikára való felkérésnek ugyan ki tudna ellentmondani? Talán aki nem „rokkker", hiszen - ha nem lenne képzavar, azt írhatnám - a Kukovecz Gábor vezette hadtest alfája és „omegája" annak a műfajnak, amit leginkább magyar metalként aposztrofálhatnánk. Azt jelentik a hazai kemény zene számára, mint amit költészetünknek Petőfi jelent, vagy ami az egyetemes „könnyűzene" történet szempontjából a Beatles. Boldog ifjúságom idején egy ilyen hasonlatot karóba húzás követett volna. Mára a világ „túlvadulta" a heavy metalt, hogy az már szinte kultúránk részévé válhatott- ezért jól le is sz.rja a többség.

A 'gép ezen a szubkultúrán belül pedig maga az etalon. A szintér majdnem minden jelentős szereplője a kilencvenes évek elején, amikor a stílus legitimizálódott, őhozzájuk képest határozta meg magát. És ne feledkezzünk meg arról az "aprócska" tényről, hogy a hazai élboly jó része - Ossian, Omen, Kalapács stb. - belőle nőtt ki, mint "fatörzsből (csöppet sem) gyönge ága".

A mi generációnk heavy metalra szocializálódott tagjainak két választása volt: szeretni a Pokolgépet, vagy pedig szeretni a Pokolgépet. Én ebben is harmadik utas lettem. Ismertem, hallgattam, de nem jöttem tűzbe - egészen az "új erőt adó" albumig. Mert az Adj új erőt koceptlemez gitáros és énekes váltás után született, kényszerűleg kiteljesítve a másik gitáros Kukovecz Gábor kreativitását, mely nekem mindig is jobban feküdt Nagyfi László nyersebb szerzői stílusánál.

Jóval később ezen album zárószámát, a Hol van a szót a "piacvezető" Hammerfall, svéd banda álmodta újra, és ha csak egy kicsit jobban bíznak az átiratban (promózzák, beillesztik a koncertprogramba), a művelt külföldi a "Hungary" országnév hallatán a "Puszkász" mellé valami "Pakolgepp" hangzású szót is biggyesztene ma már.

Reménykedve és szorongva álltam hozzá e Metalbomba "kicsomagolásához". Biztos voltam benne, hogy az elmúlt - hát..csak nem évtizedben - Gábor csillió ötletet összegyűjtött, és most "csupán" válogatni kellett belőlük, hogy tényleg nagyot szóljon ez a bomba. A lemezcím volt az, ami a szorongást okozta.

Három tételt ismerősként köszönthettem már az album legelső hallgatásakor: a Ne köss belém a lemezmegjelenésre már rég belémivódott, a címadó dalt és a Véssétek fel címűt csak egyszer-egyszer hallottam koncerteken, ebből nem lehet sok mindent leszűrni. Amennyit elcsíptem a szövegekből, azok a gyökerekhez való visszaásást sugallják - de korábban Tóth Attila (énekes) "leigazolása" is erre utalt - és ki tudja, ami működött '88-ban az működik-e 2016-ban?

pokolgep_2015_1.jpg

Igaz, én már akkor se bolondultam a "nyeregben már a rocker-nemzedék" típusú sorokért, hiszen a HM állítólag a gondolkodó emberek zenéje, hát akkor mi van ilyen esetben? Szerencsére a Metalbombán található három-négy, a rock and roll dicsőségét hirdető szerzemény szöveg szempontjából (is) jobb a sokévi átlagnál. Más kérdés, hogy - a jelek szerint - még mindig ott tartunk, hogy ezeket kell kedvcsináló gyanánt játszani.

Szerencsére a más lelki alkatú rajongók is elvehetik, ami jár. A Ringben, a Szemtől szemben és társaik bivalyerős riffekkel, refrénnel, költői képekkel teletűzdelt szöveggel bírnak. Nem beszélve a Szeretném, ha szeretnének Ady adaptációról. A szerző és az előadó(k) nem "feldolgozták" a verset - eggyé váltak vele.

Beszédes a címe a lemez nyitódalának: az Álarc lehull...s kiderül, hogy örökifjú Gábor és még fiatalabb csapata az első két, esetleg három Pokolgép lemez világába kalauzolnak minket. A Kukovecz - Kiss Zalán "csatársor" gitárjátéka oly annyira visszaadja a korábban Gábor és Nagyfi Laci egymástól eléggé különböző játékából fakadó, kellemes feszültség illúzióját, hogy az már nem is illúzió.

Mielőtt önismétlés vádjába csúsznánk: a magam részéről úgy fogom fel, mintha egy hegyi szerpentinen haladna a lelkes kis csapat. Ugyanaz a hegyvonulat, de egy kanyarral feljebb. Azt meg az évek (évtizedek) döntik el, hogy a Ne köss belém válik-e hasonló generációs himnusszá, mint az Ítélet helyett, A Ringben lesz-e a 2010-es korszak Pokoli Színjátéka, az Álarc lehull kiváltja-e a Feltámadt éjt, avagy újabb negyedszázad múltán döngetjük-e még a Szabadon és még szabadabban germán módra menetelő riffjeit?

Nyilván azt az izgalommal telített, mind zeneileg, mind társadalmilag rendkívül érdekes kort már nem lehet az album mögé festeni. Biztos lesznek fanyalgók, akik szerint ez már nem a "trúúú" Pokolgép, viszont jó lenne, ha ők is számításukba vennék mondjuk azt, hogy Pinyő basszer (a volt Carmen-tag Pintér Csaba) jóval hosszabb ideje pörköli a Pokolgép gyújtózsinórját, mint bármelyik régi tag tette azt. (Nyilván Kukovecz Gábort kivéve.)

Ősi, "rudánista" család tagjaként is találtam legalább két gyöngyszemet a lemezen: az egyik a már említett Ady vers újragondolása (zeneileg az Így szép az élettel rokonítanám), a másik pedig a Hol van a szó egyenes ági leszármazottja, az Emlékszem (még a dalszöveg témája is rokon). Sajnos a dalszerkezetből arra lehet következtetni, hogy a zenekar ezt "csupán" valamifajta összegző epilógusnak szánta a lemez legvégére, s nem bejárni ugyanazt az utat, mint a "nagy tesó".

Említett szubkulturális szinten az albumot nem csak a Pokoli Mesék (2007) óta eltelt nem kis idő miatt vártuk oly nagyon, hanem mert Tóth Attila énekesnek stúdió-szinten legalábbis, de ez a bemutatkozó lemeze! Az elmúlt éveket számba véve ez igen csak furcsán hat, hiszen a kezdeti furcsaságok dacára olyannyira részévé vált a varázslatnak, mintha más énekese nem is lett volna idáig a bandának. Amennyire meg tudom ítélni, teljesítménye hibátlan, de ami ítélet helyett engem érdekel (magamat idézve): eggyé tud válni a dalokkal. Nem csak azért nem kötök belé, mert ezt énekeli az egyik dalban.

Szegény Kleineisel Márk, ki a tengeren túli karrierbe kezdett Veress Marci helyén üti a bőröket, kimaradt az említettek köréből - eddig a mondatig. Mi egyszeri rajongók sajnos úgy vagyunk a dobosokkal, mint a futball-szurkolók a kapussal: ha bravúrt bravúrra halmoznak, az természetes, de amikor pl Lars Ulrich szétkloffolja a One-t, azt aztán megosztjuk mindenhol. Tehát: ha nem írtam semmit, az csak jót jelent. :)
A továbbiakban pedig Kár minden szó! (4/5)

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr238408472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum