A Wolfmother 2005-ben a Woman dalával simán lekenyerezett. Kellett ehhez két dolog: hogy a trendvonal akkori állása a metalcore/screamo vonal kemény(kedő)- lágy(nak tetsző) hullámában járt a zeneipar nehezebbik fele, a lágyabb meg a poszt-indie the „valami”s egy kaptafára játszó, kasztráltabb Oasis irányban. Emellett ekkoriban ástam bele magam igazán stoner rock világába. Úgyhogy az ausztrál banda jókor volt jó időben, hogy megtetsszen.

Sok víz lefolyt az elmúlt bő tíz évben, a Wolfmother féle retro rocknak is lett bőségesen követője, művelője. A zenekar az elmúlt három lemezén is konokul ragaszkodott a hatvanas-hetvenes évek zabolázatlan rock n’ roll, koszos hard rock stílushoz. A kezdeti wow-érzés pedig szép lassan lecsillapodott a zenekar körül. Idén meg itt a Victorious lemezük, amitől ahogy várható volt, nem kapunk mást, mint egy klasszikus rock esszenciát.

Nincs is ezzel semmi baj. Ehhez ért a Wolfmother. Megidézni a Led Zeppelin-t, Alice Cooper jobb momentumait, vagy az MC 5 hengerlését, de mégis a saját hangvételének keretein belül megszólalni. Nagy megfejtések nélkül, különösebben rendhagyó megoldások nélkül összeszed egy adagot a rock zene korai fénykorának pillanataiból, izzadság nélkül.

Persze ha csak lélektelen imitációból állna a zenéjük, nem lett volna nagy sikerük. Mert amellett, hogy újítástól mentes simán elhiszem a Wolfmotherről, hogy anyatejjel nyelték magukba a poszt-hard rock minden taktusát. A hitelességgel nem állnak hadilábon. A Victoriousnak sincs olyan momentuma, amikor kiesnének ebből a szerepből. A skála meg mozog abban a kijáratott ösvényen, amelynek a korlátait a féktelen rock n’ roll képviselik egyik szélről, és a csöpögős érzelmes balladáig terjednek a másik oldalon.

Kellemes pillanatokat szabadíthatnak fel egyesekből az olyan alap rock tekerések, mint a Love That You Give, a City Lights, a Victorious, vagy a Simple Love. De az igazi gerincet a középtempós hard rock himnuszok alkotják (Happy Face, Eye Of The Beholder, Baroness, Gypsy Caravan) és ezekben a dalokban teljesedik ki nálam igazán a Wolfmother feeling.

A Victorius, hiába merít a múltból úgy áll meg a lábán, ahogy az elvárható volt tőlük. Nem nagyon lehet újdonsággal szolgálni ebben a műfajban, a Wolfmother viszont hozza a kötelezőt, és amellett, hogy jó helyekről merít, néha kifejezetten időtálló dalokkal operál. Alapjáraton nem vagyok híve a múltból élő zenéknek, de ebben az esetben simán elsiklok efelett a sztereotípiám felett. Biztos nem lesz nálam az év legnagyobb pillanatai közt ez az album, de egyszer-kétszer simán meghallgattatja magát. (4/5)