Ha egymást követően lép deszkára Németország heavy metal élmezőnyének két meghatározó zenekara, az már egyfajta garanciát jelent arra, hogy érdemes megváltani azt a bizonyos belépőjegyet. Arról már nem is beszélve, hogy a szervezők a friss vér erejének és a lokális hősöknek is teret engedtek az este folyamán. Még jó, hogy vártunk erre a bulira.
Bizonyára szerencsésnek érezhették magukat a korán érkezők, hisz a hazai pályás nyitó produkció igen korán kezdődött és korán is ért véget. Mint utóbb megtudtam, az EGO Project legénysége nem sokkal fél hét előtt már el is hagyta a színpadot, így nem kicsit voltam meglepődve, hogy érkezésemkor már javában a kanadai srácok gyalulták a Barba Negra deszkáit.
Kissé restellem bevallani, de hamar elillant az EGO lekésése miatti bánatom. A kanadai ifjak ugyanis olyan szinten odapakolták magukat, hogy a fellépésüket követően alig bírtam levakarni a képemről a vigyort. Az eddig számomra még névről sem ismerős edmontoni illetőségű Striker zenekarral kapcsolatos első benyomásom egy erősen költői kérdésben fogalmazódott meg, miszerint: Ennyire pofátlanul fiatal arcok hogy a francba képesek ilyen szinten hiteles, vegytiszta old-school metalt a képünkbe tolni? Akkora lendülettel ontották magukból a jobbnál jobb, már-már thrashbe hajló riffeket és Tim Brown, bármely heavy metalban gondolkodó énekes számára példaértékűként említhető énektémáit, mint ha nem is az Exciter vagy a Vicious Rumors zenéjén, hanem velük együtt nőttek volna fel. Az egy dolog, hogy a fellépésükkel simán megalapozták az egész esti hangulatom, de ennyivel nem igazán értem be…mielőbb szeretném Őket headlinerként is viszontlátni.
Egy percig sem titkolom, hogy a bulit megelőzően az est fő vonzerejét számomra a Brainstorm fellépése jelentette. Az év elején megjelent, Scary Creatures lemezük az első meghallgatás óta állandó szereplő a személyes lejátszási listámon. Ez idáig még nem volt alkalmam Őket élőben elcsípni, pedig volt idő, hogy elég sűrűn jártak kishazánkban, így talán nem is csoda, hogy rá voltam pörögve erre a koncertre.
Némi mókás hangulatteremtő Nelli, az elefánt felvezetést követően, az új album borítóját megelevenítő kreatúrákkal díszített színpadra lépett Andy B. Franck és zenekara, és a The World To See dallamára részemről kezdetét vette a külvilág időszakos ignorálása. Innentől egy órán át csak és kizárólag a metal létezett. A repertoár minden túlzás nélkül nevezhető best of koncertanyagnak, amibe hibátlanul illeszkednek az újlemezes nóták. A gitáros, Milan Loncaric arckifejezéséről üvöltött, hogy igen nagy örömmel nyugtázta, hogy magyar közönségük rendesen képben van a Scary dalait illetően. A We Are… alatt mi tagadás, rendesen elszállt a hangom. És persze nem maradtak el az örök klasszikusok sem, mint a Fire Walk With Me, a Falling Spiral Down vagy a Shiva's Tears.
A Brainstormtól pontosan azt kaptam, amit vártam: Minden felesleges póz nélkül, szemmel látható élvezettel hozták azt a színvonalat, amit a lemezen, sőt talán még többet is. Az első perctől az utolsóig professzionális műsort kaptunk, és bár nem szóltak olyan bitang erősen, mint az Őket követő főműsorszám, semmi ok nem lehet a panaszra.
A Primal Fearral kapcsolatban tartozom egy vallomással. Megalakulásuk óta tisztelem és becsülöm az általuk képviselt vérprofizmust, viszont hallgatásuk alatt eleddig nem tudtam túltenni magam az „olyan ez, mint a Judas, az Accept, a Helloween és stb.” érzésen.
Valahogy nem sikerült felismernem a saját arcukat egészen mostanáig, élőben ugyanis a Primal Fear brutálisan erős, maga a megtestesült germán acél. Ralf Scheepers alakja akár a heavy metal frontemberének lexikonbéli leírása is lehetne, Mat Sinner finoman szólva is jellegzetes karakteréről már nem is beszélve. Ha már a karaktereknél tartunk, azért csendben megemlítem, hogy minden egyes tag megérne egy külön cikket, úgyhogy leszögezhetjük, hogy bár a zenéjük a legjobb szándékkal sem nevezhető egyedinek, ez a supergroupnak titulálható zenekar markáns egyéniségek halmaza, akik úgy nem mellesleg baromi szórakoztató és egyben véresen komolyan vehető műsort prezentálnak, hibátlan minőségben. Repertoárjukban a Brainstormhoz hasonlóan remekül megfértek a bitangerős Rulebreaker dalai a régi klasszikusokkal. A velőtrázó sikolyokkal tűzdelt gyilkos szögelések, a középtempós húzónóták mellett, a Fighting The Darkness, a Born Again vagy a refrénjében a Scorpions legjobb pillanatait idéző The Sky Is Burning dallamaival a lágyabb hangvétel is terítékre került. A bő kilencven perc alatt olyan penge nóták záporoztak a közönségre, mint a Metal is Forever, a Seven Seals, a Nuclear Fire, a Rollercoaster, vagy az újlemezes himnusz az In Metal We Trust vagy az Angels Of Mercy.
Mindent egybevéve egy igen hatásos Striker felütést követően a Brainstorm vs Primal Fear összecsapás kő kemény küzdelmet követően vitathatatlan döntetlennel zárult.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT.