30 év elég hosszúnak mondható pályafutás. Nem sokaknak adatik meg, hogy ennyi időt tölthessenek lemezkészítéssel, turnézással szerte a világban, mindezt jóformán változatlan felállással. Jómagam 21 éve láttam a Sick Of It All-t először a napsütötte Floridában, egy fesztivál kis színpadán, rekkenő hőségben. Persze addigra már túl voltam jó pár rongyosra hallgatott Just Look Around, és Blood Sweet and No Tears kazin, de attól a pillanattól kezdve magába szippantott a színtér, a vibráló energia, a vállt vállnak vetett küzdelem a létért, és hazatérésem után a hazai színtér felé is nyitottá váltam, amit előtte személyes okok miatt nagy ívben kerültem.

Sok hc zenekart hallgattam akkoriban, de valamiért a Sick Of It All lett az etalon, az alfa és az omega. Toronymagasan őket láttam legtöbbször élőben, és amíg kis buzgómócsing voltam, egész jó kapcsolatot ápoltam a Koller tesókkal, főleg Louval, és Armandal is. Craig sosem volt nagy bratyis, ő elvolt a maga kis jin-jang világában, én legalább is ezt tapasztaltam. A mai napig, ha összeakad a tekintetünk, megkapom Loutól a mikrofont. Talán a tegnap esti bál volt az első, hogy nem álltam be a legelső sorba, nem kívántam feltűnni, mutatni, hogy "helló, itt vagyok megint". Kutakodva az emlékeim közt, elsőként mindig egy bécsi Arénás koncert ugrik be, amikor a Hepcat nevű reggae zenekarral turnéztak, ami annyira zseniális párosítás volt, amilyet azóta sem tapasztaltam. A Hepcat elandalította a közönséget, egy merő mosolytenger volt a terem, és a SOIA úgy vette birtokba a színpadot, hogy azt főleg a magyar különítmény, szétkapta secperc alatt. Ott eltört az orrom, szétszakadt a ruhám, és több időt töltöttem a levegőben, mint a talajon. Órákig tudnék sztorizni, mi minden történt egy-egy utazás, koncert alkalmával, talán egyszer lesz rá lehetőség, most inkább térjünk rá a tegnap estére, ahol a New York-i srácok egy másfél órás szettben foglalták össze, mit is hoztak tető alá az elmúlt 30 évben.

Az ausztrál Crowned Kings előadását még a kerthelyiségben füleltem, mert a múlt szombati jótékonysági koncerten tapasztalt osztálytalálkozó feeling ezen a napon folytatódott. Sok ritkán látott arc bukkant fel, ilyenkor annyira semmi sem fontos, és azt kintről is tisztán kivettem, hogy a sablon panelektől hemzsegő auszik sikere nem a kint vagyok/bent vagyokon múlt.

A Broken Teeth már más tészta. Isssszonyatossssssan zsigeri zenéjük rendkívüli élő produkcióval párosul. Nem is emlékszem, mikor keltette fel utoljára HC zenekar ennyire a figyelmemet. Nagyon vártam, hogy a manchesteri srácokat láthassam, és finoman szólva sem okoztak csalódást. A zenéjük olyan, mintha a Slayer lenne az eke, akit 60 ökör húz rossz irányba, amitől az egész lassú, gonosz, és nehézkes lesz. Nagyon hatásos, ahogy játszanak a váltásokkal, remek érzékkel váltogatják a lassú, majd középtempós részeket. Ahogyan a fellehető felvételeken, itt is csodás kis aprítás ment. Elszabadult tesztoszteron töltötte be a Dürer nagytermét, százkilós izmok feszültek egymásnak, és hasították a levegőt, a húst, a csontokat. Magam sem értem, hogy ment le a Broken Teeth műsora egyetlen csepp vér nélkül, mert bitang pofonoknak voltam szemtanúja. 1000 pontos koncert volt, és még percekig adrenalintól remegő végtagokkal álltam a kertben. Volt, akiben semmilyen nyomott nem hagytak a manchesteri srácok, én alig várom, hogy láthassam őket ismét, lehetőleg egy negyed ekkora teremben.

30 év alatt pelyhes állú kis bohócokból komoly férfiemberré cserepedtünk. Van itt bankár, környezetvédelmi szakember, IT-s, boltos, síküveg-restaurátor, de ami közös: ha a SOIA jön, mi ott vagyunk. Hogy meddig lesz ez így, a jó ég tudja, de jó ide tartozni! És ezen az évek múlása sem képes kifogni. A Sick Of It All sznob HC-s körökben mainstream banda. Persze az USA-ban nem, de itt, Európában, főleg itthon ez a vélekedés. Az más kérdés, hogy az eldugott kis klubok szolid félhomályában, szerény érdeklődésre számot tartó megmozdulásokon is elővillannak a sárkány tetkók, a SOIA pólók, hiszen ahogy a Koller tesóknak is megvoltak a maguk inspirációi, így a jelen kor generációja sem tudta megkerülni a neki alapokat adó bandákat, akik közt mint ékkő világít a Sick Of It All. Talán nem ők a színtér fő ideológusai, sokkal hétköznapibb témákat dolgoznak fel, és talán nem épült köréjük egy gang, egy vallás, de a frusztráltság, a düh, az egész hardcore sava-borsa, ott lüktet a teljes életműben. A Yours Truly volt az első bicsaklás, ott elveszett a lendület, és a trendek sem kedveztek akkoriban a bandának, mégis visszakapaszkodtak a száguldó vonatra, és ha nem a jelenjüknek, hát a múltjuknak hála, teljes fényükben pompáznak a mai napig. És akik ebben a pokolian gennyes bizniszben rentábilisak maradnak 30 kerek évig, azok előtt még akkor is kalapot emelek, ha zeneileg semmi közöm hozzájuk.

Na de elég a pátoszos ömlengésből, lássuk 2016-ban mit képes nekünk nyújtani a jelen regnáló hardcore nemzedékének egyik emblematikus zenekara!

A Take The Night Off nyitotta a dalok sorát, majd Road Less Traveled, Clobberin' Time, Good Lookin' Out, Rat Pack. A közönség, mint minden alkalommal, kitett magáért, és Louékra sem lehetett panasz. Hiába telnek az évek, Pete most is elképesztő átéléssel szántja a deszkát, Armand precízen hozza a tikatikát, és a kissé elkényelmesedett Craig Ahead is betonbiztosan hozza a Busted-ot. A My Life-Death or Jail-Potential for a Fall alatt kezdtem először érezni, hogy mint ha fáradnék, és velem együtt fáradna az egész. Ezen a Just Look Around még tudott segíteni, de mire az első óra eltelt, és elérkeztünk a Scratch the Surface-ig, nekem úgy elég lett, és hátra mentem a pulthoz, ahol ismerőseim zöme lebzselt, és onnantól halott lett a buli. Erőm nem volt visszamászni, hátul pedig csak a dob és az ének volt erőteljes, basszus semmi, és a gitár is csak zizergett. Onnantól átmentem mulatósba, és csak úgy a semmibe ordibáltam, hogy "Uprising Nation" meg " Us vs Them".

Életem első Sick Of It All koncertje volt, amit nem bírtam az első sorok valamelyikéből végignézni. Mondhatnám, hogy méltatlanná tettem ezt a szülinapozást, de ez nem igaz, mert nagyon élveztem, mint ahogyan a terem nagy része is élvezte, de egyszerűen nincs olyan hardcore zenekar, amelyik 40 percnél tovább tud intenzíven szórakoztatni, és ez alól még a SOIA maga sem jelent kivételt. A másfél óra alatt azt hiszem hiánytalanul leleltározták a fontosabb dalokat, külön öröm volt hallani a vége felé a Disco Sucks Fuck Everything-et, a Yours Truly turné óta nem hallottam. A program 65-70%-a viszont ugyanaz volt, mint az évek során megszokott, és magam sem tudom, hogy a kötelező slágerek mellett van-e szükség b oldalas dalokra, esetleg újabb sorlemezre. De ameddig van mondanivaló, biztosak lehetünk benne, hogy nem ez a 30. az utolsó éve a bandának!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.