Axl mint az AC/DC frontembere? Valaki valahol igen vaskos térfát űz velünk... vagy mégsem?
Nos, mindnyájunkhoz eljutott a híre annak, hogy Axl Rose-t az AC/DC-vel egy napon látták eltávozni egy atlantai stúdióból/próbahelyről, igaz?
Ezáltal is beigazolódni látszik a pletyka, miszerint a GN’R énekese helyettesítheti Brian Johnsont a Rock Or Bust amerikai turnéjának hátralévő részében. Mert hát mégis mi dolga volna Axlnek Atlantában? Milliomos rocksztárként pusztán szeszélyből tett volna meg több ezer mérföldet, hogy bekopogtasson a bandához, és aláírassa a tagokkal a High Voltage lemezt?
Bár az AC/DC továbbra is mélyen hallgat arról, ki tölti be Brian Johnson helyét jövő hónapban a turné folytatásán, a kérdésre hamarosan megkapjuk a választ. Addig is próbáljuk meg elképzelni, mi lesz, ha az Axllel kiálló AC/DC valósággá válik...
Axl Rose az AC/DC énekeseként – miért olyan pocsék ötlet?
Először is ejtsünk szót szegény Brian Johnsonról, aki az áldozata lett ennek az egésznek (na persze az olvasó is, ha túlságosan belelovalja magát a témába). Az az ember, aki mintegy harminchat éven át volt Angus zenésztársa, az első baljós jelre se szó, se beszéd kirakja a csapatból, és a sorsára hagyja. Kettőjük viszonyával bárki azonnal tisztában lesz, aki akár csak egy Johnson korabeli AC/DC interjút megnéz: pénz, hírnév és fülsiketítő (ugye-ugye?..) rock n’roll ide vagy oda, ezek az arcok csupán munkatársak voltak. Durva, de ez van. Történt egyszer, hogy Johnson megzavart egy interjút a The Answerrel – amikor a banda éppen az AC/DC-vel turnézott – azzal, hogy váratlanul berontott a helyiségbe, és az újságíróra ügyet sem vetve, húsz percen keresztül összevissza szövegelt mindenféléről. Ki tudja, lehet, hogy Angus nem jön ki jól vele. De most egyikük oldalán sem foglalunk állást. A lényeg, hogy az AC/DC énekes nélkül maradt, ami valóban válságos állapot. Csakhogy Axl soha a jó életben nem jelentett megoldást semmiféle válságra, legyen szó a rock n’rollról vagy bármi egyébről.
Mert miről is szól az AC/DC? Melós rock n’rollt játszanak a melósoknak. Mindig is ezt csinálták. És bár tele vannak lóvéval, ők maguk is melóznak. Bemennek a munkahelyükre, dolgoznak, aztán hazamennek. Így megy ez náluk idestova negyvenhárom éve. Kihoznak egy lemezt, amely egészen hasonló az előzőhöz, két éven át járják vele a világot, majd újra és újra megismétlődik ugyanez a folyamat. Divathullámok jönnek és mennek, ám az AC/DC nem változik. A tagok sem szarakodnak, a rock n’rolljukban sincs semmi szarakodás. Axl Rose ellenben maga a megtestesült szarakodás. Ne legyen kétségünk, Angus fejében még csak meg sem fordul, hogy négy órát késsen egy fellépésről. Egy keményen güriző, harcedzett ausztrál számára elképzelhetetlen, hogy valaki így megszívatja a saját rajongóit. Oké, ez is része Axl „személyes varázsának”, de vajon az AC/DC hogyan tudná ezt kezelni? És nem is ez a legszörnyűbb, ami egy koncerten megtörténhet. Képzeljük el, hogy négy órán át várjuk feszülten, hogy kezdődjön a buli, erre megjelenik Axl, és benyögi, ahogy mindig is szokta valamiért: „Gimme some reggae!” Na, akkor mi lesz? Angus Young elkezd reggae-t nyomni Axl Rose-nak? Mert ha igen, a rock n’rollnak lőttek!..
Erre tényleg semmi szükség. Ha ez az agybaj bekövetkezik, úgy az AC/DC sem lesz hitelesebb, mint a Chinese Democracy korabeli GN’R felállás. Bocs, de ez a banda nem egyedül Angusról szól. Ez egy valódi zenekar: Malcolm, Angus, Phil, Cliff és Brian (vagy inkább Bon, ha őszinték akarunk lenni). Egy ilyen banda emelt fővel végezze be, ne Axl Rose úri passziójából megvalósított projektjeként álljon ki a világ elé. Az rendben, hogy Angus nem szeretne leállni, de könyörgöm, akkor alakítson blues zenekart, ahogy egy hatvan éves gitároshoz illik. Ő már megtette, amit megtehetett, méghozzá jobban, mint szinte bárki más. Ideje levetni az iskolai uniformist, és élvezni az édes semmittevést. Ellenkező esetben a dolog balul is elsülhet! Ha Axl lesz az énekes, igen borsos jegyárakra kell számítanunk. Egy Angry Andersonnal a töredékéért nézhetnénk meg az AC/DC-t. Ha Axl hírnevéből indulunk ki, ő aztán nem fogja megkönnyíteni a banda dolgát. Még a koncertprogram összeállításához is ügyvédekre lesz szükség! Pusztán pénzcsinálásról van szó, vagyis homlokegyenest az ellenkezőjéről annak, amit az AC/DC-nek képviselnie kellene. Ha leszűkítjük a rock n’rollt arra, hogy néhány multimilliomos a 70-es és 80-as években írt dalaiból szemezgetve bazsevál együtt, akkor ennek a kultúrának annyi. Ebben az esetben az egésznek semmi köze ahhoz a művészeti irányzathoz, amely mindig fejlődik, változik és csiszolódik, valahányszor felbukkan egy csapat csillogó szemű álmodozó, akik a Highway To Hell hatására fogtak a kezükbe hangszert. Lehet, hogy a szemellenzős, nosztalgikus rajongó szól belőlem, de tényleg így gondolom.
Na jó, egyezzünk ki abban, hogy Axl kiállhat a színpadra az It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'N' Roll) nóta alatt, és fújhatja a skótdudát. Úgyis szép nagy gyűjteménye van skót szoknyából…
Axl Rose az AC/DC énekeseként – miért a legjobb ötlet?
De azért nézzük meg az esetleges napfényes oldalát is ennek a (nem is olyan biztos, hogy) fiktív kollaborációnak. Aki kicsit jobban ismeri a Guns N’ Roses történetét, ne adj isten még a koncertek setlistjeivel is közelítő szinten tisztában van, tudhatja, hogy Rózsa Sándorék alkalomadtán elő-előkaptak néhány örökérvényű AC/DC dalt és be kell vallani töredelmesen, hogy finoman szólva sem interpretálták azokat olyan rosszul! A hangi adottság megvan/volt ahhoz, hogy a fanatikusok is kibéküljenek ezzel a meglehetősen suta, de mégis jó értelemben vett érdekes mellékízű projekttel, és ez mindenképp Angusék lelkére beszélhet, ha valóban komolyan gondolnák a dolgot és tényleg történt valami komoly ott, abban a bizonyos atlantai próbateremben.
Persze még ott van kismillió más jelentkező is, akik lazán, csípőből kinyomnák ezeket a témákat, ráadásul akár még gyakorlott frontember is lehet az illető, akkor mi lehet a gond? Minek egy ilyen megbízhatatlan, ripacskodó, a rockzenével finoman barátkozó emberek számára is elismerten bajos emberrel együttműködni? Gondoljatok csak bele gyorsan: a Mucsaröcsöge-felsőről szabadult Kiss Béla énekével, még ha száz százalékosan is hozza Brian Johnson, vagy akár Bon Scott szintjét, el lehetne adni a jegyeket? Hát, bizony, hogy nem! Egy olyan arc kell a rendesen összekuszálódott tagságú legenda élére, akinek van tekintélye (még ha az kicsit meg is fakult az utóbbi év(tized)ekben) és képes bevonzani néhány kíváncsiskodó lelket a fennmaradó tíz show-ra. És nem elég egy úgymond középkategóriás dalnok, csúcskategóriás zenekarhoz csúcskategóriás énekes kell! …vagy még annál is jobb!
Pluszban, aki ezt a felállást láthatja, büszkén mesélheti majd az unokáinak is, hogy ott volt, amikor Axl Rose mozgott az AC/DC élén. Két legenda egy csapásra! Igen, a színpadra lépéskor is tudja mindenki, még talán maguk a művészek is, hogy ez már egy megkopott haknizenekar képét fogja festeni és lehet, hogy ezen kollaboráció esetén a jegyek árai is jelentősen megugranak (és nem csak Rose úr nem leplezhető pénzéhsége miatt), hiszen ilyen izgalmasnak ígérkező felállást nem nagyon szült még a rockzene egyik szerencsésebb csillagállása sem. Valószínűleg már nem is fog.
Persze könnyen lehetne az is az egészre a megoldás, hogy fogják magukat az ausztrálok és hátradőlnek a masszív bankszámláikon érlelt összegből beújított luxuscuccokra, kerülve minden kockázatot, de akkor éppen azokat árulnák el, akiknek köszönhetően jutottak el oda, ahol most vannak: a rockzene Pantheonjának dísztermébe. Ott van még tíz buli, tíz alkalom, hogy megmutassák, hogy egy alapító taggal is lehet nagyot robbantani, tíz buli, hogy valami igazán szem- és ki tudja, még mit nedvesítő pillanattal ajándékozzák meg az őket megtisztelőket. Meg kell csinálni, meg kell mutatni! Ha meg adott a lehetőség, miért ne lehetne éppen Axl Rose az, aki picit belendíti a sárba ragadt szekeret? Hiszen a kenguruföldi veteránoknak már sok lehetőségük nem lesz olyasmit mutatni, amibe belerezeg a világ, mert be kell látni: ugyancsak nyugdíjas korú úriemberekről van szó az AC/DC esetén és tudjuk, hogy milyen gyors tempóban kezdett el amortizálódni mostanában ez a korosztály. Ha ők nem lesznek, már csak az utódok tisztelgése marad. Akármilyen szomorú, tíz évnél többet már semmiképp sem érdemes adni az AC/DC-nek de lehet, hogy talán a fele is elég oda.
Röviden fogalmazva: érdemes lenne egy esélyt adni Mr. Rose-nak? A válasz nem egyértelmű igen, de mindenképp pozitív irányba billenne a mérleg nyelve. Habár a valószínűsége igen csekély, de akár még jó is kisülhet ebből az egészből. Ha meg besülne ez az egész, akkor is csak tíz koncertet kell túlélni, utána szétválnak az útjaik. Utána, miután felmarkolta a pénzt, Axl visszahúz az Gunsba haknizni egy újabb nagy halom zsetonért, az Angus/DC pedig nyugodtan hátradőlhet, hogy „ezt is letudtuk” és talán tényleg jöhetnek azok a – valljuk be, méltán kiérdemelt – szép nyugdíjas évek. Hamarosan úgyis kiderül minden…
