Nem az első szakításon esett át Udo Dirkschneider és eredeti bandája, az Accept. Az utóbbi évek történései nyilván mindkét felet különösen érzékenyen érintették, de láthatóan az anyazenekar tette túl magát mindezen hamarabb. Az énekes viszont arra a következtetésre jutott, hogy ideje végre lezárnia életének ezt a fejezetét, és a jövőben csakis a szólópályáját fogja egyengetni. Mivel pedig bőven túl van már a hatodik X-en, és az U.D.O. katalógussal régóta képes tartalmas önálló műsort összerakni, valóban hihetőnek tűnik, hogy ezen a mostani turnéján játszik utoljára Accept számokat, mégpedig a speciális alkalomra való tekintettel U.D.O. helyett „egyszerűen” Dirkschneider néven.
A közönségcsalogató program mellett az Anvil csatasorba állítása szintén sokakat vonzott a Barbába. Az előzetesen megadott időponthoz képest valamivel korábban kezdhettek a kanadai veteránok, én mindenesetre a 666 nóta alatt érkeztem – az est nyitóbandája, a német Palace nekem sajnos teljesen kimaradt –, de amennyit láttam belőlük, az olyan öregesnek és porosnak hatott (nem beszélve a széteső hangzásról), hogy ennyi késésen aligha múlik bármi is. Lips egy nagyon is szeretnivaló fickó, sugárzik belőle a jókedv és az elkötelezettség. Bárcsak csupa efféle szórakoztató figurát láthatnánk a színpadokon! A hangja persze nem egy csoda, bár élőben az egyéniségével és az egyszemélyes show-jával (nonstop hibbant grimaszolás, gitározás műbránerrel stb.) ideig-óráig képes kárpótolni ezért. Az igazi zenei élvezetet Robb Reiner pörgetésekkel teli, szilaj dobjátéka nyújtotta, na meg az a pár dal az 1980-as évek elejéről, amelyeket mindig is kedveltem a csapattól. A Free As The Wind utáni lelkesedésemet azonban egyből lelohasztotta az új lemez Daggers And Rumjának kalózos idétlenkedése, és így már a másik friss darab, a Die For A Lie sem tudott meghatni. Maradjunk annyiban, hogy számomra az Anvil egyszerre példázza a kitartó, megalkuvás nélküli underground metal hozzáállást és a régmúltban való leragadást.
Udo papa szigorúan az Accept 1980-86 közötti korszakáig ásott vissza, ám az itt elhangzott huszonnégy (!) szerzeményről egytől egyig elmondható, hogy kiállták az idő próbáját. Oké, ehhez Wolf Hoffmann dalszerző zsenije is kellett, viszont az U.D.O. jelenlegi felállásából ismert srácok – a dobok mögött az énekes fia, Sven – keze alatt ugyancsak feszesen és gördülékenyen szólaltak meg a sok évtizedes számok. Szerencsére a hangzást is hamar sikerült kellően töményre belőni.
Maga a koncert sem volt más, mint tömény, kétórás Accept eszencia. A mai időkben maratoninak számító játékidőt pedig, ahogy azt a fentiekből sejteni lehet, folyamatos muzsikálással töltötte ki a banda. Minimális szünetekkel sorjáztak a dalok, nem voltak időhúzó hangszeres szólók, és az öreg smirgli-torkú sem vitte túlzásba a konferálást. Nem is vártuk tőle, sosem volt egy nagy dumagép. Olykor egy-egy „are you ready?” vagy „do you want some more?” a nagyérdeműnek, némi viccelődés a zenésztársakkal, de ezektől eltekintve a zenéről, a patinás nótákról szólt minden.
Hatalmas meglepetés nem akadt, kihagyhatatlan klasszikusok váltakoztak „titkos” favoritokkal. Lehet mondani, hogy Udo biztosra ment, mégsem a fölényeskedő „Akartátok? Megkaptátok!” attitűd jegyében zajlott a buli. Különben is, a Midnight Movert, az Up To The Limitet vagy a Midnight Highwayt éppoly örömmel hallgatom bármikor, mint az Accept névvel szorosan összeforrt alaptételeket (címeket most direkt nem írok, mindenkinek tisztában kell lennie ezekkel). Az 1993-as Objection Overruled teljes mellőzését mondjuk kissé fájlaltam, azt az anyagot Hoffmannék sem szokták túlerőltetni, holott szintén első osztályú.
Ezzel együtt elsöprő erejű, parádés retro műsor volt. Egy teljes korszakot az ember életéből valahogy így kell méltósággal letudni és elengedni. Ha tényleg így lesz, akkor én a magam részéről nyugtázom és – stílszerűen – akceptálom.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
