Jeff Scott Soto jelenlegi formációja az eddigi lemezeihez kapcsolódó európai turnénak ért most a végére, és volt szerencsém ott lenni az utolsó két állomáson Olaszországban. Az út felettébb tanulságosan alakult, így mindkét este eseményeit érdemes részletesebben felidézni.
A nagyjából Udine és Velence közé eső, mintegy ötvenezres lélekszámú Pordenone városába Triesztből került át a buli az utolsó hetekben, a szóbeszéd szerint logisztikai okok miatt. Az ismert gyakorlatnak megfelelően az Il Deposito a város szélén fekvő ipari területen üzemel. Emiatt az ember azt hihetné, hogy az sem zavarna az égvilágon senkit, ha netán hajnalig tartana a „dáridó”. Valakinek mégis lehetett baja a dologgal, mert röviddel a főműsor vége előtt a turnémenedzser váratlanul azt jelezte Jefféknek, hogy kész, ennyi, le kell vonulniuk a deszkákról. Utólag pedig megtudtuk, hogy nem sokkal ezután a hely aznapra bezárt, vagyis közönség és muzsikus egyaránt mehetett, amerre látott (így aztán a fellépők zuhanyozni sem tudtak), holott épp csak elmúlt éjfél! Botrányos hozzáállás! Egyébként ha valakinek, hát Sotónak van már gyakorlata az effajta helyzetek kezelésében, hiszen 2007-ben a Talismannal bántak el hasonlóan megalázó módon, szintén olasz földön: hiteles szem-és fültanúk elmondása alapján mindössze hetven perc játékidőt engedtek nekik, közben meg a másik teremből durván áthallatszott a diszkó lármája!..
Ha ez nem lenne elég, a rendezvény reklámja gyakorlatilag a nullával volt egyenlő, amire a helyszínváltozás sem lehet elfogadható magyarázat. Meg is lett az eredménye, mert összesen huszonöt (!) néző gyűlt össze végül, és ebből heten voltunk magyarok. A zenekarok becsületére váljék, hogy nem vették félvállról a fellépést, és ilyen siralmas létszámú közönség előtt is profi módon odatették magukat.
Azaz rögtön pontosítanék: a „profi” kitétel az első estét nyitó Bluerose-ra csupán feltételesen illik. Ha úgy vesszük, dicséretes, hogy ilyen bátran vetették magukat a mélyvízbe a triesztiek (Blaze Bayley előtt is játszottak), csak éppen ez a produkció inkább valami környékbeli klubbulihoz tűnik elégségesnek, noha szerintem ott sem festene túl rózsásan, hogy stílszerű legyek. Eléggé alapra vett heavy rock, kevés említésre méltó ötlettel, jellegtelen színpadi kiállással. Meglepne, ha a közeljövőben bármilyen nagyobb dobás fűződne hozzájuk, és rendszeresen találkoznánk majd a nevükkel. Ezen bizony még rengeteg csiszolnivaló lesz, fiúk!
Ha igazán őszinte akarok lenni, a turné állandó vendégcsapatát, a svájci Vanadine-t sem találtam sokkal jobbnak közepesnél, viszont rajtuk legalább tényleg bárki láthatta, hogy szeretnek zenélni, és hogy igyekeznek élni a Soto által kínált lehetőséggel. Rokonszenves srácok, na! A melodikus, de az általam ismert alpesi bandákhoz (Gotthard, Crystal Ball) képest kevésbé a tradicionális, régisulis hard rockban gyökerező muzsika helyenként némi elektronikával is kiegészül – a vokálok egy része szintén samplerről szólt –, ami miatt a vicceskedő Da Boobs nótáról elsőre azt hittem, valami buta régi popsláger feldolgozása. Legjobban talán a döngölős Displeased és a lassú Rainy Day fogott meg. Kár, hogy a metronómkövető, ám sarkos és fantáziátlan dobolás ezek hatásából is visszavett.
A zenélés és a rajongók iránti feltétlen elkötelezettség, na meg a végtelenül szórakoztató, a spontaneitásra is komoly mértékben építő élő show mind-mind alapvető jellemzői Jeff Scott Sotonak. Tény, hogy az egyszerűen Soto név alatt kiadott két lemez irányvonala modernebb és súlyosabb a tőle megszokottnál, mégsem jelent gyökeres változást a védjegyszerű JSS-féle dallamvilághoz képest. Barátunk megjelenése is egészen hasonló az utóbbi évek koncertjein látottakhoz (napszemüveg, fejkendő, sál), és kinézetileg ezúttal David Z basszer is elvontabbra vette a figurát, bár ő a bulik előre haladtával folyamatosan szabadult meg a formabontó hacukáitól.
A középpontban értelemszerűen az Inside The Vertigo és Divak albumok anyaga állt, viszont Jeff a régebbi dolgait sem rakta félre mindenestül. Ennek jegyében a műsor elején összevontan érkezett a szólóban írt 21st Century és a Colour My XTC, majd a vége felé további Talisman csomag gyanánt egy rövid Tears In The Sky részlet, illetve szokás szerint a komplett I’ll Be Waiting is. Utóbbi alatt Pordenonéban Tom, a Vanadine bőgőse, Varedóban pedig az éppen arra járó Pontus Egberg (Lion’s Share, The Poodles, King Diamond, Treat stb.) – na meg egy totálisan fogalmatlan svájci fickó – ugrott fel a színpadra vokálozni és kicsit bohóckodni Jeff invitálására. A teljesség kedvéért: terítékre került az Axel Rudi Pell időkből a Warrior is, a közönség-énekeltető Livin’ The Life-fal egybegyúrva.
Ezek mindegyike egy-egy önálló, markáns zenei vonalat képviselt, és ehhez jött az aktuális felhozatal, néhol kifejezetten panterás groove-okkal és riffekkel. Jeff azonban még ilyen tömény és szigorú zenei alapokra is ugyanolyan magától értetődő módon teríti a jóféle énekdallamokat, mint a fent elsorolt tételek bármelyikében. Nem szólva arról, hogy a When I’m Older akár a Lost In Translation és Damage Control albumok majdani folytatásához is születhetett volna (előbb-utóbb biztosan lesz ilyen), és az Unblame-et sem olyan nehéz elképzelni ahhoz az irányvonalhoz igazítva.
Ez máris mindenkit képbe helyezhet a két este zenei tartalmáról. Csütörtökön persze Prince halála miatt eleve nehéz volt színre lépnie Jeffnek, és az előre nem látott „csendrendelet” miatt javarészt meghiúsult az a szándéka is, hogy legalább annak a maroknyi publikumnak nyújtson valami rendkívülit, amit sehol máshol a turnén. Fájlaltam továbbá, hogy az addig elfogadható hangzás nála visszaesett, és az ének végig hátul, a többi hangszerrel összemosódva szólt. Ettől függetlenül a kurtán-furcsán megszakított show után is kijött a csapat autogramokat osztogatni és fényképezkedni a rajongókkal (akárcsak a Vanadine), de ez sajnos akkor sem az ő napjuk volt.
Másnap reggel némi fejtörést követően úgy határoztunk, a több órás plusz autózás és az éjszakai hazautazás sem nagy ár azért, hogy a búcsúbulinak is részesei legyünk a Milánó vonzáskörébe tartozó, nagyjából tízezer lakosú kisvárosban, Varedóban, s egyben adjunk egy utolsó esélyt a talján koncertszervezőknek. A pénteki helyszín egy étterem volt – belépőt nem szedtek, ellenben előzetes foglalás nélkül is gond nélkül asztalhoz jutottunk, hogy még kezdés előtt kényelmesen tudjunk egy jót enni-inni –, amely a nevét, a dizájnját és az étlapon olvasható fantázianeveket tekintve egyaránt színtiszta rock n’ roll koncepciót visz, és klubként is ideálisnak bizonyult. Kisebb volt a pódium, előtte a nézőknek is kevesebb hely jutott, viszont lényegesen népesebb és lelkesebb tábor gyűlt egybe, mint az Il Deposito hodályában. Mondanom sem kell, ég és föld volt a feeling az előző naphoz képest! Még a hangzást is sikerült arányosabbra és tisztábbra belőni.
Így aztán semmi nem állhatott a felhőtlen szórakozás útjába. A vodkától addigra már kellően ellazult Mitch énekes irányításával mindjárt a Vanadine is oldottabb hangulatban csapott a húrok közé, majd a „csöcsös” nóta alatt felbukkant a deszkákon a főbanda teljes tagsága egy bájos kis turnézáró tréfa erejéig, egyengirlie-ben, műmellekkel és partvisokkal felszerelkezve. Mindenki a hasát fogta a röhögéstől! Jeffék programja alatt a svájciak kedves gesztusa következett, ők ugyanis hálálkodó transzparenseket emeltek a fejük fölé a közönség soraiból. Sotónak is egyedül az árnyékolhatta be kicsit az estéjét, hogy a makacsul absztinens David Z-be nem tudott belediktálni egy csepp grappát sem. De előtte, és utána is csak úgy záporoztak a (hol a pia körül forgó, hol zenei) poénok, párszor Jeff is elnevette magát éneklés közben. Sebaj, itt ez bőven belefért!
Ami pedig Pordenonéban kimaradt, azt most maradéktalanul tudta pótolni a banda. A spanyol csodagitáros, az egyébként inkább szerényen visszahúzódva játszó Jorge Salan is villantott egyet önállóan (Risk), aztán kaptunk egy Yngwie-, illetve egy rock / metal zenei „ki kicsoda”-jellegű egyveleget. Végre méltóképpen megemlékeztünk Prince-ről – a Purple Rain ritka megható pillanatokat hozott, Soto láthatóan a könnyeivel küszködött –, majd a bő két órás szett végén, jóval éjfél után, a Vanadine-ékkel közösen nyomott Stand Uppal és az össznépi Steel Panther a capellával zárult a Divak turné, a lehető legstílusosabb módon.
Szóval Jeffet élőben látni mindig eseményszámba megy. A csütörtöki fiaskó a legkevésbé sem rajta és társain vagy stábján múlott, a másnapi élmények nélkül azonban mi is szegényebbek maradtunk volna. Ha igaz, hogy ősszel újabb európai kör jön, amely esetleg a térségünket is érintheti, én ugyanígy készen állok majd az indulásra!
