Bruce Dickinson szerint ő és az Iron Maidenre érkező - elnagyolt becslések szerint - 20 ezer fős tömeg állította meg az akkor már órák óta szakadó esőt a Rock in Vienna harmadik – s egyben – utolsó napján. Eksztázis közeli pillanatokból pedig a zárás környékén sem volt hiány, és az olyan földi dolgok - mint egy felhőszakadás, maximum csak természetes katalizátorként pörgették fel a harmadik napra szánt programot. Shinedown, Kreator, Nightwish, In Extremo, Iron Maiden… Szubjektív Rock in Vienna naplónk utolsó fejezetéhez érkeztünk.

Még bele sem jöttünk, máris búcsúzni kellett a régió egyik elsőszámú rock fesztiváljától, ahol a rendezvény egyik főszervezője szerint nagyjából 100 ezer ember fordult meg a három nap alatt, ebből 45 ezren az első, mintegy 25 ezren a második, és körülbelül 35 ezren a harmadik napon. Az előző évi adatokhoz viszonyítva körülbelül 20-25 ezer fővel nőtt a fesztiválra látogatók száma, de tegnap még nem tudtak hivatalos adatokat adni a helyszínen.

Shinedown, Zakk Wylde, Powerwolf, Gojira, Kreator, Nightwish, In Extremo 

A hard rock- alternatív metál hívószavakkal jellemzett Shinedown elég korán és akkor is csak rövid időre állt ki a közönség elé, de így is sikerült szétszórniuk az általuk csak egyszerű rock and rollnak aposztrofált zene csillámporát. Nagyon jól szóltak élőben, talán az ének kicsit halk volt, de ez már csak szőrszálhasogatás, és mivel az együttessel sikerült a backstagenek kinevezett komplett kis sátor-városállamban interjúznunk, a lényeges részeket külön cikkben osztjuk meg veletek (annyit elöljáróban, hogy állításuk szerint nagyon figyelik a Twitter oldalukat és tisztában vannak vele, hogy elég sok követőjük van Magyarországon, így minél hamarabb, talán már jövő évben szeretnének megtisztelni minket a jelenlétükkel).

Viszonylag rövid időt, nagyjából harminc percet kapott Zakk Wylde produkciója, akinek koncertje után csak ilyeneket hallottam a press sátor és a bejárat között húzódó nem csekély hosszúságú szakaszon végigsétálva: „A kibaszott Zakk Wylde, csak miatta jöttem ember, de kurva jó volt” – és valóban, vitathatatlan nagyságát újfent bizonyította. Nem szeretnék üres mondatokkal előhozakodni, de a koncert közben legszívesebben pattintottam volna egy üveg whiskeyt, és egy üres rekeszre felállva hallgattam volna tovább az előadást. És a koncertre még a háttérben bandázó zenészek is kibattyogtak, így lehet az, hogy valószínűleg sokan fotózhatták le a kivetítő előtt bóklászó Marco Hietalat, a Nightwish basszusgitárosát.

Hozzá kapcsolódik az a köztes történet is, az említett zenész ugyanis feltűnően sokat időzött a press sátorban, és több kollégával is fotózkodott, sörözött, lazult, így nem volt nehéz elcsípni egy-egy beszélgetés foszlányt arról, hogy:

• a hírnév szükségszerű izolációt eredményez, amely természetes szelekciót hoz magával a bizonyos méretűre hízó zenei produkciók életébe (ehhez képest cirka 1,5 órát üldögélt és pacsizott a sajtós sátorban és más fellépők koncertjeit is kint nézte végig, vagy bent egy projektort bámulva),
• a fiatal zenekarokat és zenészeket első körben óva intené a zenéléstől, de ha már nincs mit tenni szerinte tök mindegy, hogy csak a zenéléssel vagy más civil munkákkal is bíbelődik az ember – a lényeg a pontos, határozott cél és a kurva sok munka, a kitűzött cél kőkemény megvalósítása,
• a zenélés őrülete előtt gyerekkorában űrhajós szeretett volna lenni, később pedig éttermet szeretett volna nyitni, de civilként egy stúdióban dolgozott így elkerülhetetlenül belesodródott a zenei életbe,
• hogy meg kell küzdeni az inspirációért, mert egy bizonyos idő elteltével már komoly kihívást okoz a szürkeség legyőzése,
• hogy egy fiatalabb zenészt se tévesszenek meg a fejlődőképes stúdiók és effektek, mert eredeti lemezt készíteni még mindig baromi nagy kihívás.

Többet nem memorizáltam, mert körülbelül egyből rohanni kellett a Powerwolfra, ami még délután háromnegyed négykor is át tudja adni a festékkel rendesen nyakon öntött power metált? Ezen a ponton a fesztiválra látogatók nagy része felébredt, és direkt hátrébb mentem, hogy átlássam a teljes képet: hihetetlen megőrülés vette kezdetét, a mindenféle hajú, korú és kinézetű rajongó egyszerűen teljesen belefeledkezett ebbe az alig háromnegyed órába. Nekem ez volt életem első Powerwolf koncertje és annak ellenére, hogy nem az én zeném, várom a következő hazai fellépésüket. 

A Powerwolf után támadt a Gojira, ami mindenfajta túlzás nélkül a Rock in Vienna egyik legjobb koncertjét adta. Ehhez nyilván jól jött az, hogy tényleg jó volt a technikai háttér – ami nem sok hazai rendezvényről mondható el, egyszerűen tényleg le a kalappal. Az egész fesztivált végigkísérő rendezettség és profizmus ebben csúcsosodott ki. A Gojira koncert már kapott egy órát, de a jelek szerint ez sem volt elég, és hogy tovább fokozzuk: nemsokára egy Gojira interjút is megosztunk veletek.

Na már most a Kreator az nem nekem szól (az előző zenéket sem hallgatnám meg mindennap, mégis tisztelgek előttük mert elképesztően átjött a koncerten, hogy mit is csinálnak és nagyon örülök, hogy személyesen is átélhettem ezeket a pillanatokat) – de ők is olyan lendületes „előadást” mutattak be, hogy még sokáig fogom emlegetni. Nem lehetett nem megőrülni, mindent lebaszva ugrálni , sört szétfröccskölni – az emberek háborodott bogarakként, mégis valahogy egyszerre mozogtak, miközben a zenekar folyamatos füstbe burkolózva nyomta végig a koncertet. A dobost néha látni sem lehetett a szétterülő füstfelhőtől.

Az idei Rock in Viennán láttuk az ”új” énekesnővel felálló Nightwisht is, és sajnos felemás érzelmeket hagyott maga mögött a koncert. A legrosszabb az, hogy több helyen is értelmetlenül sok playbacket használtak, és ezt nem ellensúlyozta a korábbi „basszeros bratyizás” sem. Kicsit úgy tűnt, hogy unják az egészet.

A Nightwish után érkező In Extremo koncert egy részét viszont már elmosta az eső. Igazából az egész fesztiválnak baromi nagy szerencséje volt, hogy nem érte el a térségben itt-ott azért felbukkanó vihar, zivatar eső és az, hogy rommá áztam/áztunk már nem volt zavaró. Most őszintén: egy vihar nélküli felhőszakadás megakadályozhatja az Iron Maident?

Iron Maiden 

A műfaj egyik legsikeresebb képviselői, a merch pult koronázatlan királyai, a zenei érdeklődésem kialakulásában egyik legmeghatározóbb mérföldkövek, akiknek egész életemben hálás leszek azért, hogy a műfaj beszippantott és folyamatosan inspirál. Tegnap délután, miközben hátul interjúztunk sikerült felmérni a terepet: a backstage-ben egy komplett sátoros városállamot kapott az együttes, mosógéppel és menza sarokkal... De már ekkor sem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mekkora megtiszteltetés egyike lenni annak a több tízezer embernek aki élőben láthatta őket vasárnap este, és a szakadó esőben a sötét ég felé kiálthattam a Fear of the Dark  – vagy a The Book of Souls sorait… Otthon éreztem magam, bőrig ázva, csapzott hajjal ázott kutyaszaggal, ahogy ugyanaz a lelkesedés fűtött mint a körülöttem álló embereket, és ilyen furcsa módon abban a 1,5 órában összekapcsolódott az életünk…

Teátrális, de kit érdekel, Maiden, Maiden!! És Isten éltesse Nicko McBrain-t, aki pont tegnap este ünnepelte a hatvannegyedik születésnapját! 

Persze mindenki hozta a formáját, megállítottuk az esőt, a legutóbbi lemezhez igazított díszlet pedig nagyon jól sikerült, a 15 dalban valószínűleg mindenki megtalálta a saját Maiden kultúrájának megfelelő darabokat. A ráadás The Number of the Beast, Blood Brothers, Wasted Years közül nekem a Blood Brothers kevésbé esett jól”, de ezt leszámítva egyszerűen mindenki, aki eddig kételkedett abban, hogy a VOLT-on megnézné őket, menjen és nézze meg őket: elképesztő a dinamika, ami árad belőlük, és a végére: tudom, hogy az Iron Maiden nemcsak Bruce Dickinson, de szívmelengető volt az a sok faszság, amit tegnap is összehordott.

A sárban tapicskolva szépen, rendezetten párolgott el a tömeg, akikkel remélem, hogy jövőre és ugyanitt legalább ilyen, vagy ennél még jobb fesztiválon hasíthatunk ki magunknak egy-egy szeletet a rock történelemből.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT, John McMurtrie