Arany csillámló, ezüst színű gitárokon egy fagylaltos autó előtt. Tökéletesen összhangban odapörkölő dupla dobcuccal. Lelkes gyerekseregtől mindeközben átölelve. Egy megveszekedett Butthole Surfers feldolgozást felturbózva. Kis hölgy nemű kis kölköknek interjúkat passzolgatva. Batman pólóban és fészekfejjel. A turné előtt valamennyivel, ami a Napalm Death és a Melt Banana társaságában lett végül csúnyán kipörgetve. Aztán két hónappal ezelőtt egy teljes lemez a Sup Pop kiadónál Mike haverral. Ismételten emelkedett színvonalon. Szemtelenül. Csuklóból. Most meg egy másik stúdióalbum Basses Loaded címmel. Hat különböző basszusgitárossal. Akik közül az egyik éppen Dale Crover. Azaz a banda eleve dobosnak született dobosa. Mindez pedig több, mint harminc év fennállás után a Melvins portáján még mindig. Tehát most akkor van több kérdés? Vagy akkor...immáron csak az van végül? 

Hogy honnan jön még mindig ez az elapadhatatlan attraktív lendület? Nem biztos, hogy van egyszerű válasz. Vagy az is lehet, hogy mégiscsak szimpla sztori az egész. Ugyanis onnan, hogy ezek a humanoidok felépítésüket tekintve nem csak szénből, oxigénből és hidrogénből állnak, hanem a sokkal megfoghatatlanabb vegyjelű tehetségrészecskékből is. Ami pedig hiányzott egyikőjükből, vagy másikukból azt az évek alatt egymásra átizzadták a stúdiókban, buszokon és egyéb közös életterekben a szintén ezekkel a részecskékkel zenészekké mutálódott nagyszerű játszópajtásaikkal. Olyan zenekarokból, mint a Tool, a Big Business, a Helmet, vagy éppen maga Mike Patton és Jello Biafra. 

Az pedig, hogy bármikor, bárhol meg tudnak még lepni, nyilván így lehetséges. Mert éppenséggel itt az első The Decay Of Lying című dal. Ami nekem egy trükk. Ugyanis számítok arra a lemez felkonferálása után, hogy a vendég basszusgitárosokkal be kell hozni valamit, ami majd lesz ilyen beszarás, de nagyon. Aztán megkapom a világ egyik legegyszerűbb, alap hangszerelésű dalát, ami a hetvenes évek egykor már kikopott gitárzene hangulatával ringat. Azonban azzal olyan jól, hogy semmi cicoma, mégis beszarás, de nagyon. Giccsek nélkül megírt sztenderd rock and roll. Ami ettől fenomén. Pont, mint Thin Lizzy. A szám bőgőse egyébként Steve McDonald (Redd Kross). Aki azért még háromszor visszatér villantani. Amiből a négyes helyet elfoglaló I Want To Tell You pont az egyik felejthető momentum a lemezen.

Előtte viszont ott van még a második dal Choco Plumbing címmel, ahol a basszuson Jared Warren (Big Business, de játszott már korábban a zenekarral) vereti bőven nagyobb hangsúllyal a nyitótétel játékához képest. Érzésre azonban a szám abszolút hasonló ahhoz amit a sorban követ a lemezen. Pimasz rock suli, tapadós, könnyű refrénnel. A gitár kétszer is megcsikarja a hallójáratot egy ordenáré frankó torzítón keresztül. Buzz és Jared énekhangjai nagyon jól állnak egymásnak. Simán lehetne napszemüveg reklám a nóta, egy csak lakatlan szigetekre sugárzott kábeltévén. Ahol a piócás ember Buzz Osborne hangja azonban először megvonaglik az örvénylő mocsárban az a Captain Come Down. Itt Jeff Pinkus az említett Butthole Surfers basszusgitárosa gyűri a húrokat, és a közös szerzemény lüktetése, hangzása, tébolya szépen vissza is mutat az előző Hold It On című lemezre, ahol a bőgős már pörgött a zenekarral jó pár számban. Ez és a Hideous Women képezik számomra a lemez második csúcshullámát. Ami szörfölgetés szempontjából sokkal zaklatottabb, mint az első két tétel. A Hideous Women gitárjai azok a zabolátlan hangzású dolgok, Buzz félelmetes énektudásával feltupírozva, amit más, zenétől nem idegen egyedek sem képesek így eljátszani. Soha. 

Ehhez képest Krist Novoselic, azaz a Nirvana soraiból ismerős langaléta forma, egy elég furcsa számban bontja ki játékát basszusgitáron és harmonikán. A Maybe I Am Amused ugyanis egy remek dal, de gyerekdal. Vagyis én mindig így gondolok azokra a Melvins dalokra, amik azért kapnak helyet minden lemezen, hogy többszörös neurotikus diagnózisok következményeit úgy tíz percenként pajkosan megpróbálják a hallgatóban feloldani némi regressziós hipnózissal. De ahol Dale Crover helyet cserélt valamelyik korábbi dobosukkal, például a Shaving Cream  és Take Me Out To The Ball Game - utóbbi valami baseball mániákus dili himnusz - című nótákban, nos azok is dettó ugyanez. Bár őt azért vér komolyan is lehet venni a Phyllis Dillard című utolsó előtti számban, ahol bőgőn hozza a dobossal az ős AC/DC ritmusszekció erejét, amire szintén klisétlen és hibátlan gitárkáosz érkezik mereven beteg énekkel. Ez megkérdőjelezhetetlenül a lemez harmadik csúcspontja. Ilyen felállás pedig már volt Melvins 1983 név alatt, amennyiben Mike Dillard (Melvins alapítótag) ült be Dale helyére a dobok mögé itt és nem Coady Willis, aki szintén a Big Business sorait erősíti és szintén hallható a lemezen. Csak nem tudom melyik helycserés támadásnál a négy közül ahol nem Dale bőrözget. Míg Trevor Dunn a Planet Destructo című hat perces, közepesen elszállt opuszban működik közre.

Tizenkét új Melvins nóta. Néhol nagyon hasonló és felettébb különböző hangulattal és struktúrával. Ami egyrészt megmutatja, hogy ha a banda a késői Black Flag és a korai Black Sabbath hatásai által árnyal a legtehetségesebben, mégis csak Kiss és Cream feldolgozásokkal kezdődött a története, de még ettől függetlenül is bármikor behülyül indokolatlan infantilizmussal. Másrészt meg élő példája annak, hogy ha nem találsz megfelelő basszusgitárost, az se biztos, hogy baj, ha van egy csomó cimborád a színtéren, mert azok mind el fognak jönni és megdobni kicsit a stílusukkal az albumod. Ami itt két harmad - egy harmad arányban sikeresen meg is valósult. Így pedig még mindig kárpótol az anyag valamelyest a tavaly elmaradt budapesti koncert miatt. Ami talán az év ilyen típusú legnagyobb vesztesége volt. Az új album viszont akár újabb sansz is lehet, hogy újra átjöjjenek az öreg kontinensre. Ami nekünk szerintem kihagyhatatlan lenne. Ha valami, valahol ebből végül csak lenne.