Idén tulajdonképpen két szombat este az, ami igazából keretezi a tíz napos Rockmaraton programját, hiszen a tegnapi első szombat volt az, ahol már négy színpadon pörögtek az események, köztük a Nagyszínpaddal és az első olyan nappal, ahol már valódi legendák álltak oda fel, a dunaújvárosi Szalki Sziget történetébe vastagon belekarmolni a nevüket. A második szombat pedig lezárja majd a fesztivált, egy laza Megadeth főszereplésével.
Most még azonban csak az első szombaton vagyunk túl, ahol mindjárt hat órakor az Ørdøg állt a Rádió Rock Színpadon, meglepően korai kezdéssel, ahhoz képest, hogy milyen kalibernek számít napjaink magyar rockzenéjében a két éve megjelent Tíz Fekete Dal című első nagylemezük. Kétség nem fér hozzá profin előadásmóddal is érkeztek a még jócskán forró délutánba az említett album dalai. A Késképkéz című dallal nyitottak, majd jött a Melankólia, a Vaskorona és így tovább. Természetesen hibátlanul. Egyedül az ének az, ahol jól hallhatóan olyan dallamok íródtak ezekhez a számokhoz, amik azért talán Vörös András tudásának legtetejét jelenthetik, de ezekkel élőben sem okoz csalódást, még ha érezhetően oda is kell figyelnie.
Utánuk sajnos tényleg csak egy kis résnyi idő jutott a Hot Beaver koncertjére, ahol viszont olyan elképesztő énekhang kíséri a penge zenei megoldásokat, amit egy korrekt árnyékkal szolgáló fa alatt, így kora estétől nagyjából az idők végezetéig el lehetne hallgatni úgy, hogy közben unalomtól egyszer sem savanyodna meg a szájüregben a nyál. Tényleg kár, hogy habár a szervezők jól próbáltak sakkozni a helyszínekkel és az időpontokkal, a Nagyszínpados Toxic Holocaust és ez a buli abszolút fedte egymást.
A Portland városából érkező ordenáré metál punk trió ugyanis kihagyhatatlan programnak számított, még korai kezdésével is, hiszen mivel lehetne jobban hangolódni egy Sodom koncertre, mint ezzel az ős primitív crossover / punk keverékkel. Amitől aztán lendületet is kapott az idei Maraton első korrektnek tűnő pógója is. Ami izzadt testű, hátfelvarrós sörtesók alulról induló kezdeményezés volt, szabad szemmel is jól láthatólag. A színpadról pedig érkeztek az agyon azért nem szofisztikált, de őrlő gyorsaságú nóták, mint 666, Metal Attack, Lord Of The Wasteland és zárásnak a legszebb végszó gyanánt a Bitch. Ezzel kipörgetve gyakorlatilag az összes olyan tika - taka szerzeményt, amit ismerni lehet tőlük. Meg kell hagyni, ha jól szól és mesterben van eljátszva, ez az egyik legütősebb zenei recept a metál szférában élőben.
Ezután a Leander Kills következett, akiket én nagyon szívesen elcseréltem volna egy Shapat Terror színpadképre, de a fesztiválok már csak ilyenek, minden kedves hallgató elképzeléseinek nem tudnak megfelelni, logisztikai elgondolásaikat, arról mit hova lehetne betolni, és mit kiemelni, szinte semmibe veszik. Ami szomorú, de végül nagy alázatra tanít. Visszatérve a lényeges dolgokhoz, nos én kicsit háttal állva hallgattam Leander Kills műsorát, ami csak kicsit véleménynyilvánítás, de inkább csak pihenő, öt másik koncert között. Nekem ők nagyon klisések, bár kellőképpen jól csinálták amit csináltak. Ez tagadhatatlan.
Kilenc órakor pedig főműsor időben, sűrűn álló barátok közt belekezdett a Sodom az első számba, ami talán az In War and Pieces volt. A szívemnek oly kedves basszusgtár / ének, egy dob, egy gitár verhetetlen thrash felállással. Minthogy pedig a tavalyi Maraton egyik kellemes meglepetése volt a Destruction koncertje, az egyik legjobb pedig a Death Angel bulija, így a Sodom fellépésével kapcsolatban is nagyobb volt bennem a várakozás. Már csak azért is, mert tőlük az Agent Orange volt talán az egyik leghallgatottabb lemezem a műfajban. Persze Takt kazettán, ahogy kell. Az ősidőket idéző daráló pedig nem is volt puha, lapos, vagy erőltetetten kötelező. Tom Angelripper hangja állatba, míg a gitár vadba és virgoncba nyomatta és csak a szólók törték meg egyszer - egyszer a megállíthatatlan lendületet. Ami abszolút felfelé ívelt, ahogy haladt előre a buli. Ami nálam libabőrős csúcspontokon a Nuclear Winter súlyos mosh témája alatt, az Sacred Warpath / Agent Orange kettősnél, majd a City Of God "Don't be afraid, Don't run away" refrénjénél és a végén a megaklasszikus Ausgebombt búcsúdalnál szörfölt a legmagasabban szépecskén. Erős jelent, dicső múlt! Fej meghajt! Halhatatlan dolgok ezek.
Így a katarzishoz közel pedig, tőlem simán kezdhetett volna egyből az At The Gates, de a két buli között lévő kötelező átszerelésből adódó szünettel sem járt rosszul az, aki mindjárt a Nagyszínpaddal szemben behúzta az irháját a Petofi élő szettjére. A már Pestre cuccolt Nyíregyháza környéki srácok ugyanis abszolút megérdemelték a figyelmet, amit ha annyian nem is adtak most nekik, mint tavaly Defeater előtt, azért jócskán akadt érdeklődő, aki azért a szöveget is simán tudta. Érdekes volt látni, mennyire vegyes közönséget vonz be ez a zene, amit kategóriával nem is szívesen tuszkolnék bele valami skatulyába. Meg annál sokkal több lehetőség és lehetséges irány van még ezekben a srácokban, minthogy letudjuk őket annyival, hogy ez mondjuk metalcore, vagy mit tudom én. Nekem pedig hangulatosabb is volt ez a buli amúgy, mint a tavalyi, valahogy a több passzív néző dacára is éreztem a fejlődést. A Szellemképek, a Viasztestek, a Petőfi vers átdolgozás, a tényleg hangulatfestő instrumentális részek, mind nagyon jól adták ki magukat. Érdemes figyelni rájuk na. Intelligensbe megy itt az állat.
Aztán elérkeztünk az este másik nagy csúcspontjához. A színpadon egyszer csak ott volt a svéd stílusteremtők csapata, teljes színpadszélességben és minden felesleges tiszteletkör nélkül már tolták is zenéjüket, amiben arca van minden félelemnek amit valaha ismertél. Az At The Gates a Death and the Labyrinth című számmal kezdett a lemezről amivel két évvel ezelőtt tértek vissza, közel húsz évnyi csend után. Tehát csak másodiknak játszották el a Slaughter of the Soul című klasszikus lemezük címadó dalát. Ennyi pedig elég is volt, hogy meggyőzzenek, élőben mindez ugyanolyan penge, mint a kilencvenes évek közepén, amikor az angol MTV élőben nyomta este a köztudatba akkor durván belerobbant bandát. Tompa Lindberg pedig hibátlan frontember. Az ő hangja és energiái a hangulatgitárok alatt és felett, vitte a bulit feljebb és feljebb, mint a hélium a búcsús lufit az ég felé. Érdekes volt továbbá, hogy a két említett lemezt, amik között eltelte az a sok év, egymás mellé rakva azért vannak változások, de a koncerten tökéletesen simultak egymáshoz az új és a régi számok. Nagyon egységes volt az egész, végig magasan tartva a gerjesztett energiákat, dicsőséget, fájdalmat. Eljátszva gyakorlatilag mindent ami említésre méltó, egyszer visszanyúlva a The Swarm című számmal csupán a Slaughter of the Soul lemez előtti időkhöz. Illetve volt új nóta is Eater of Gods címmel. Míg a Need és a Blinded by Fear maradt befejezésül, na meg a The Night Eternal egy hosszan kitartott hangulatos befejezéssel, ahol a szám zárótémája alatt mindenki stílusosan levonult, míg csak egy gitár maradt játékban a füstben. Ami nem volt semmi. Távozni szépen kell tudni.
Ha pedig mindez valakinek nem volt elég, jutott még egy körül két szám a szegény ember majdnem amerikai rocksztárjaiból, azaz a Road zenekarból, akik éppen átgondolták keresztelni magukat Hozz egy pálinkát nevű zenekarrá és a többi és a többi. Sok minden mögé van pakolva ennek a produkciónak persze, de azért valljuk be, egy után, egy ilyen dumával a Rockmaratonon simán meg lehet venni a közönségsikert. Ha pedig már itt tartunk, én tavaly is áldottam már a szervezőket, hogy a Zorall bulija is átkerült hajnali időpontra, mert pont ott a helye. Még ha idén meg is tudtak lepni a hakni királyok, ugyanis jócskán újult a repertoár. Volt Beastie Boys átdolgozás és Metallica Seek and Destroy szelidült Zoltán Erikává. Nagyjából ez is hozta el a hosszú nap után azt a mélypontot, ami végül kipenderített a kapun hazafelé. Második nap én így szeretlek.
