Ez a hét számomra egy az egyben Brazíliáról szól. Pénteken a Dürer Pincében a Deaf Kids fogja szétszedni az agyamat. Pár órája pedig megkaptam a Nervosa zenekartól a kérdéseimre a választ hosszú idő után. Egy unalmas délutánon írtunk a lányoknak, hogy lenne-e kedvük megosztani velünk pár magvas gondolatot, hogy mi is van most velük. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Fernanda a zenekar basszusgitáros frontasszonya válaszolt a kérdéseimre.
RS: Most jelent meg a második nagy lemezetek, az Agony. Milyen érzés, hogy már a második albumotokat tarthatjátok a kezetekben?
Fernanda: Nekem nagyon nagy élmény az egész. Örömmel tölt el, hogy végre a kezemben foghatom. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk az Agony-val kapcsolatban és nem csak a rajongóktól, szerencsére. A média is eddig egy emberként azt mondta, hogy a műfajon belül, nagyon király anyagot tettünk le az asztalra. Ez azért meglepett egy kicsit, de eszméletlen jól esik.
RS: Miben tér el az Agony a Victim of Yourself-től?
Fernanda: Az új albumunk bizonyos módon sokkal nyersebb, mint az első anyagunk volt. Gyorsabb, agresszívabb és talán egy kicsit technikásabb is. Én úgy írnám le, hogy arc le tépősebb. A minősége is sokkal jobb, mint a Victim-é volt. Ezt az anyagot most Amerikában rögzítettük, na nem ettől lett jobb, hanem a Andy Classen a hangmérnök eszméletlen királyul keverte, illetve masterelte az egész albumot. Ő egy igazi thrash metal nagymester, így az eredmény is nagyszerű lett.
RS: Hogyan születnek nálatok a dalok? Ki a fő dalszerző?
Fernanda: Az egész egy természetes, organikus folyamat. Igyekszünk olyan hangzást létrehozni, amire mindannyian azt mondjuk, hogy ez most király, aminél mindannyian azt érezzük, hogy igazi thrash.A dalszerzés nálunk úgy folyik, hogy Prika és Én összeülünk ötletelni, jammelgetni, mutogatjuk egymásnak a témáinkat, és elkezdünk rajtuk csinosítgatni. Aztán legutoljára jön a dob, és azután jön a tisztára csiszolása az egésznek. Ha százalékban akarnám leírni a dolgot, akkor úgy néz ki, hogy harminchárom százaléka a dalnak egyéni ötlet és a maradékot hárman rakjuk hozzá, együtt.
RS: Hogyan mutatnád be az Agony-t egy olyan embernek, aki nem ismeri a zenekart?
Fernanda: úgy gondolom, hogy az Agony egy jó kis thrash/death metal album. De nem csak a két stílust ötvözi, hanem magába foglalja abszolút a régi sulis és az új iskola elemeit is. Taán így a legegyszerűbb behatárolni a zenénket.
RS: A Wayfarer dal nekem egy abszolút meglepetés volt. Hogy született ez a bonus dal? Mit érdemes róla tudnunk?
Fernanda: Prika és Én imádjuk a blues dalokat. Marha sok bluest hallgatunk a metal mellett, és gyakran írunk hasonló dalokat is, csak azok még nem láttak napvilágot. A kiadónk (Napalm Records) ötlete volt, hogy az egyik ilyen dalunkat felrakhatnánk bónuszként az albumra. Az ő meg a mi célunk is az volt igazából, hogyha valami bónuszt adunk az anyaghoz, az térjen el a megszokottól, ne legyen egy feltétlen tipikus metal dal.
RS: Viszonylag friss zenekar vagytok, mégis egyre többen ismernek titeket. Mi lehet ennek a titka szerinted?
Fernanda: Nos, ez egy jó kérdés. Gőzöm sincs a válaszról. Mi csak három "metalheads" vagyunk, akik szeretik a metal zenét. Bár azért gondolom az embereknek még mindig kicsit új, hogy csajok játsszanak extremebb metal zenét. Remélem, hogy azért ezzel egy kicsit sikerül ezt a megdöbbenést, hogy is mondjam.. Megszűntetnünk, eltörölnünk, és utat törnünk újabb és újabb csaj bandáknak, akik hasonlóan keményebb zenét játszanak.
RS: Egy eléggé komoly Európai turnén vagytok éppen. Mit vártok ettől a turnétól?
Fernanda: A turné nagyon izgalmas! Ellátogattunk rengeteg olyan helyre, ahol azelőtt még soha nem jártunk. nagyon sok élménnyel gazdagodtunk. Nekem egy személyes álmom volt, hogy játszhassak Olaszországban, illetve Finnországban, ami most szerencsére valóra is vált. De nagyon tetszett még Románia, Horvátország és Szerbia is.
RS: Az új dalokat, hogy fogadja a közönség?
Fernanda: A nyitó dalnál (Arrogance) mindig meglepődnek az emberek, mert élőben még agresszívebb, mint a lemezen. Igazából sok pozitív visszajelzést kaptunk arról, hogy az új dalok élően is nagyot szólnak.
RS: Hogyan jött nektek, hogy ennyire pörgős, kemény thrash zenét játszatok?
Fernanda: Mind a hárman különböző stílusokat szeretünk a metalon belül, de még is a közös metszéspont az a thrash metal volt. Mind a hárman úgy éreztük, hogy ez az, ami a lehető legtermészetesebben fakad belőlünk, ezek vagyunk mi igazából. Így nem is volt kérdés, hogyha együtt zenélünk akkor abból csak valami gyilkos thrash zene születhet.
RS: Kik az abszolút példaképek, akik a mai napig hatással vannak rátok?
Fernanda: Nagyon nehéz csak egy embert kiemelni, de ha választanom kellene, akkor egyértelműen Steve Harris-t választanám az Iron Maiden-ből. Iszonyatosan jól megtanítja az embert a játékával, hogyan is kell fel fejlesztened magad minden szempontból. Eszméletlen jó technikája van, amit én személy szerint imádok. Egy remek tanár, ha basszerozni akarsz, mindenkinek csak ajánlani tudom.
RS: Szerintetek mik voltak azok a jelentősebb pontok a zenekar életében, amiknél azt éreztétek, hogy „wow, ez kibaszott komoly”
Fernanda: Én nagyon reális vagyok a zenekarral kapcsolatban, és nem feltétlenül hiszem, hogy még volt ilyen nagyobb pont a banda életében. Prikaval úgy gondoljuk, hogy menni kell előre és azzal foglalkozni, hogy mi vár ránk. Persze, vannak nagyon király pontok a zenekar életében, amikre jól esik visszaemlékezni, amiket jól esik megélni, de előre akarunk tartani, nem a múltban fürödni, vágod? Mindig jól érezzük magunkat, de mindig törekszünk arra, hogy az egész még jobb legyen, még hatalamasabbak lehessünk, még nagyobb csúcsokat hódítsunk meg.
RS: Mit gondoltok arról a jelzőről, hogy ti vagytok az új Sepultura?
Fernanda: Igen, belefutottunk már ilyen jelzős dologba, de nem hiszem, hogy mi lennénk az új Sepu. Megtisztelő a titulus, de a Sepultura még most is egy aktív, jó banda, aki rengeteg remek albummal látta el a világot. Persze, közösek a gyökerek, mind a ketten brazilok vagyunk, mind a ketten metal zenét játszunk. Esetleg annyi, hogy szerintem most, napjainkban mi már keményebb zenét játszunk, mint az új Sepultura. Minden elismerésem a srácoké, de én a régi sulis seput szeretem igazán.
RS: Koncerteken vannak pasik, akik beszólnak azért mert csajok vagytok?
Fernanda: Nem jellemző. Az emberek azért jönnek, hogy a zenénket hallgassák, nem azzal foglalkoznak, hogy most csajok vagyunk. Persze, azért néha kapunk a rajongóktól fura leveleket, megjegyzéseket, amikben nem is bántanak, hanem inkább a plátói szerelmükről biztosítanak minket. Nagyon aranyosak az ilyen levelek, mert soha nem tiszteletlen módon szólítanak meg minket. Szexista meg szűklátókörű barmok csak a neten találnak be minket, de az ilyenekkel meg minek foglalkoznánk?
RS: Várható esetleg, hogy az ősz folyamán ellátogassatok Magyarországra?
Fernanda: Idén biztos, hogy nem, sajnos. Lemegy ez a turné és megyünk haza. Pedig, én egyszer mindenképpen szeretnék nálatok játszani. Úgy hallottam, hogy nagyon szép az ország, és eszméletlen hangulat van egy-egy bulin. A tervek szerint jövőre visszalátogatunk Európába, és akkor feltétlenül szeretnénk nálatok is játszani.
RS: Ha egyetlen egy dallal kellene jellemezned az életed, melyik lenne az? Lehet bármilyen előadó.
Fernanda: Hehehe, ez király kérdés. Talán a Motörhead-től a We Are The Road Crew. Leírja egy az egyben minden zenész életét a turnén. Márpedig miből állna egy vérbeli zenész élete, ha nem abból, hogy jó dalokat írjon és ezt megmutassa a világnak?! De kell még egy, ne haragudj. A Judas Priest-től a Living After The Midnight. Imádom ezt a dalt, és ebből egy részletet tetováltattam a karomra is. Azt hiszem ez a két dal írja le a legjobban az életemet!
Ha esetleg még lennének kétségeid, hogy milyen a Nervosa - Agony című albuma akkor, kattints IDE.
Béke, Szeretet, Metal!
