Nem tudom száz százalékig pontosan, de azt hiszem három év telt azóta, hogy utoljára Budapesten járt az öreg sulis brit Extreme Noise Terror. Az viszont biztos, hogy pár nappal ezelőtt vasárnap, azaz szeptember 11 - én visszatértek, mint Jedi a harmadik részben. Az angol crust / grind mezőny alapbandái közé sorolható csapat várva várt koncertje pedig olyan hazai nevekkel egészült ki, mint Diskobra, Rákosi és a SOTE. Szóval ez az este a Dürer Kert középső termében ismét csak a maximumot ígérte nem is annyira burkoltan.

Vasárnapról lévén szó, korai kezdésre lehetett számítani, hiszen legendák ide vagy oda, a rajongás után a legtöbb asszonynak és úrnak feltételezhetően reggel baszki araszolni kellett dolgozni a hétfői kőkeménybe. Így nagyjából az idő terv meg is állt, ugyanis a kiírtakhoz képest talán tíz percnyi késéssel kezdett a SOTE. Akik úgy nagyjából húsz percet kértek a rájuk kíváncsi harminc - negyven fő figyelméből, kopár, de precíz grindcore produkciójukkal. A hazai színtér legjobb dobosa Márk hozta a formát, amire egy gitár és két torok építhetett. Az egyik legszimpatikusabb pillanat azonban mégis az volt, mikor a jól szembetűnően elmagányosodott pityókás külföldi turista úgy érezte mindenképpen kinyilatkoztatást kell tennie, de miután eljutott a színpadon a mikrofonig, az énekes srác a küzdőtérről csak annyit vakkantott oda "te meg mi a faszt csinálsz", mire a csóka, mint aki érti, meghunyászkodva lejött.

Ez azonban ennek a néhol már groteszk estének csak az első mozzanata volt. Na, de ha már említettem Márkot, nos ő nem csak a legjobb, de úgy tűnik a leglelkesebb dobos is a színtéren, hiszen ezen az estén két bulit is bevállalt lepüfölni. Ugyanis alig jött ki a dobok mögül, már mehetett is vissza, hiszen a Diskobra trió felállású soraiban is bőrözik a színpad hátsó felében. Mondhatni elég meggyőzően. Az arcba pedig kaptunk Agyfaszt, Háborút, Válságot ahogy kell. Amely nóták már egy maroknyi bátor testet is kezdtek bemozgatni elől, mert mondjuk volt is lendület, de nekem bántotta a fülemet, hogy valami nem szólt jól, főleg Kobera Gabi hangja volt gyengébb a szokottnál, és úgy éreztem erről sokkal inkább a keverés, vagy valami, mint ő maga tehet. Bár lehet ebbe a csörömpölősre is tervezett retkes sufni punk hangzásba ennyi simán belefért.

Ezután pedig hazai oldalról nem volt más vissza, mint a szegedi Rákosi. Akikről tudom, hogy sokan akiket ismerek, nem tudják hová tenni őket, de engem az elmúlt két - három évben, akárhányszor láttam a bandát játszani, mindig egyre inkább meg tudtak győzni érvényességükről. Ultra buzogányparaszt otromba hangzás, ordenáré hangvétel, egy pöcegödör dühös mostohagyerekei csúnyán köpik oda, hogy mi a fasz folyik itt. Az elszabaduló energiákért, amikre mindig fogékonyak az arcok, még ha kis létszámú egyed előtt is játszanak, főleg az énekes srác a felelős, aki korrekt vehemenciával tolja át ezt a szart az arcba. Az pedig, hogy a mikrofonnal itt is volt valami, már ki nem szarja le. Ha csak ők játszanának, ezekért a tíz percekért akkor is eljönnék Pécsről simán. Mert állatok!

Amit pedig tartogatott még az este, azok maguk a főhősök voltak, azaz az Extreme Noise Terror. Vagy talán csak egy igazi főhős, aki nem más, mint Dean Jones alapítótag. Az egyedüli ilyen még a csapatban, ami valljuk be, ma már tulajdonképpen rá épül. Ugyanis, ha már az elején a visszatérésére a Jedi karaktert hoztam hasonlatul ami simán fényes, akkor a valóságban az van, hogy emberünk megérkezésekor egyszerűen csak simán fénytelen volt. Nejlon szatyrával a kezében cammogva befelé a Dürerbe, ott volt az a negyven évnyi rock and roll, amiről már a Neurotic is megmondta, hogy az valójában nem egy tánc. Talán pont őt nézve nyugtattam magam, hogy a Rákosiért is érdemes volt eljönni, mert első blikkre ez a legenda már annyira nem harapja a vasat.

Csúszott is a koncertjük a tervezetthez képest közel egy órát, de a beállás után végül Dean felvakarta elnyűtt irháját a színpadra és belecsaptak a mocsokba. Okozva is ezzel egy kis kellemes meglepetést, mert frontemberünk némi daccal és dölyfös büszkeséggel felkonferálta magát, mint az igazi punkot, aztán fogta és minden előzetes benyomás ellenére keményen odarakta magát. El is gondolkodtam, hogy talán nem is észak londoni ez a keserves tag, hanem valahol a skót felföldön született egy klánban, és nem tud meghalni. Fénytelen szemmel, kézhajlatban ragtapasszal és nyitott sliccel is hozta azt az acsarkodós formát és hangot, ami az általuk játszott szeméttenger darálónak még jól is állt. Volt Religion is Fear, Bullshit Propaganda, No One is Innocent meg Raping the Earth is a többi mellett. És habár a színpadkép Dean személyén túl is tudott még furcsa lenni, mondjuk az atom fitt mutogatós hardcore vonalat hozó másik énekessel, és az olyan közjátékokkal, mint pofátlan rajongók, akik két szám között gondoltak selfizgetni - ebből aztán született is egy selfie punks fuck off bejegyzés az eseménynél - az erre amúgy tök nyitott zenekartagokkal, de mindezek ellenére tudtam valahol büszke lenni erre az arcra, hogy ilyen állapotban is odatette magát nekünk, meg persze magának. Kicsit több vitaminnal, kevesebb akármivel és több pihenéssel még simán ott a helye a színpadon. Ami ezen az estén kicsit kaotikusra sikerült, de alapvetően nem volt egy utolsó  Extreme Noise Terror buli. Szerintem nem csalódtunk végül.

A fotók a Keksz.net oldalról származnak. További képeket ITT találtok.