RockStation

„…jobb nekem, ha van egy életképes Stuck Mojo, mintha egyáltalán nem létezne”

Interjú Rich Warddal, a Stuck Mojo gitárosával

2016. szeptember 21. - magnetic star

stuck_mojo_21.jpg

Az idei Brutal Assault fesztivál egyik színfoltja az ismét aktívan lemezeket készítő és koncertező Stuck Mojo fellépése volt. Idei albumuk, a Here Come The Infidels a helyszínen is beszerezhető volt, de sajnos csak roppant alacsony példányszámban. Rich Ward a koncert utáni beszélgetés során beavatott egyebek mellett a kiadás rejtelmeibe, a lemez mondanivalójába, vagy a jelenlegi felállás megszilárdulásának folyamatába.

Először is hadd gratuláljak az idei lemezhez! Hogyhogy saját kiadásban jelentettétek meg?
Rich: Van európai terjesztőnk, de egész Európára mindössze huszonötezer példány jutott, ideértve az Egyesült Királyságot is, az pedig nem valami sok. Az eredeti ötletünk az volt, hogy egy újjáalakuló albumot hozunk össze a Pigwalk és Rising korabeli felállással. Aztán Corey, a bőgős meghívást kapott a Saint Asonia nevű bandába, amely egy, az amerikai rádiós zenekarok tagjaiból álló szupergrupp. Three Days Grace, Staind… Nélküle már nem volt újjáalakuló album jellege a dolognak, és az eredeti énekesünknek, Bonznak is megvan a saját csapata, úgyhogy arra jutottunk, valami újba, valami másba kellene belevágnunk. Megismerkedtem Robby J-vel, és mivel az új tagság átrendezte a dolgokat, mi magunk fizettünk a lemezért. Andy Sneappel készítettük el, akiről mindenki tudhatja, hogy a világ egyik legjobb metal producere, és úgy döntöttünk, független kiadásban hozzuk ki az anyagot. Sikerült terjesztőt kerítenünk, ami, mint mondtam, nem egy nagy durranás, de hát nincs már sok lemezbolt sem. Manapság a másik zenekarom, a Fozzy is az iTunes-on, meg az Amazonon keresztül adja el a legtöbb lemezt. Az emberek online vásárolnak albumokat. Ne féljünk kimondani, a zeneipar iszonyatos ütemben változik, mi pedig azon igyekszünk, hogy az anyagaink a lehető legtöbbféle formátumban legyenek beszerezhetőek: digitálisan, fizikai formában, a koncerteken, a boltokban. Persze azzal is tisztában vagyunk, hogy elmúltak azok az idők, amikor negyvenezer példányt szórtak ki a lemezboltokba egy lemezből. Ma már új utakat kell találnunk, ami néha azzal jár, hogy ingyen adunk ki lemezeket a kezünk közül az Interneten, ha népszerűsíteni akarjuk a bandát és a nótákat, hogy a bulikon már mindenki ismerje azokat. Azelőtt egy zenekar elkészített egy albumot, és a turnékon népszerűsítette azt. Ma viszont az album reklámozza a turnét, vagyis az egész folyamat megfordult! Mi is letettünk már arról, hogy brutálisan jó eladásokat fogunk produkálni. Turnézó koncertbanda vagyunk, és reménykedünk, hogy elég lemezt adunk el az elkészítés költségeinek fedezéséhez.

Mindez azt is jelentené, hogy a Napalm Recordsszal való együttműködésetek nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket?
Rich: A problémát az jelentette, hogy míg az akkori A&R emberünk imádta a zenekart, a kiadó tulaja már nem volt ennyire lelkes. Első körben a Southern Born Killerst saját kiadásban hoztuk ki, a lemezcég csak az újbóli megjelentetés jogait vette meg, majd kiadta a következő albumot, a The Great Revivalt. Az egy elég merészen kísérletezős anyag volt. Teljesen más, mint amit addig csináltunk. Kaptunk rá jó és rossz kritikákat is vegyesen. A Napalm pedig félt sok pénzt beleölni a lemez promóciójába a negatív kritikák miatt. De hát ez üzlet, nem is haragszunk rájuk. Tudvalevő, hogy egy zenekar és a kiadója között partnerkapcsolat van. Mindkét félnek meg kell állapodnia arról, hogyan, milyen terv alapján működnek együtt. Amikor a The Great Revivalon dolgoztunk, a Napalm imádta az anyagot. Bejött nekik a lemez és az irányvonalunk. Azt szerették volna, ha még inkább a southern rock irányába mozdulunk el. Aztán kaptunk néhány rossz kritikát, és ettől nagyon megijedtek. De nincs ezzel semmi gond. Hogy őszinte legyek, ha a dolgok üzleti oldalát nézném, és zenekarokat szerződtetnék, én is így viselkednék. Egy kiadó nem engedheti meg magának, hogy pénzt bukjon a zenekarai miatt, a piac pedig ingadozó. Még ha egyes bandáknak éppen jól is megy, más csapatok úgyis elviszik a pénzt. Szóval nincsenek rossz érzéseim emiatt. Mindig egy séfhez hasonlítom magamat: a lemezkészítés olyan, mint a séf munkája. Nem mindenki másnak főzök. Olyan kaját készítek, amelyet én magam szeretek enni. Ha pedig nekem ízlik, amit főztem, akkor abban reménykedem, hogy nem én leszek az egyetlen így ezzel, hanem másoknak is ízleni fog. Szóval a lemezeket is így készítem. Nem másoknak, hanem magamnak. Ettől lesz az anyag egy őszinte lenyomata annak, ki is vagyok én, mint zenész. Ha nem így állsz hozzá, akkor csak szerepet játszol, megjátszod magadat. Márpedig úgy nem tudod kivívni a rajongók tiszteletét, hogy folyton azt lesed, mi a menő a szakmában. Őszintén kell adnod magadat a lemezen. Én legalábbis a tisztességes motivációban hiszek. Az én motivációm a zene. Imádom a zenét, imádok zenét írni és rögzíteni. Csak ezután következik az, hogy olyan embereket próbálok találni, akiknek tetszhet ez a fajta muzsika.

Minek a hatására kanyarodtatok most vissza a súlyos, groove-os Stuck Mojo hangzásvilághoz a Here Come The Infidels albumon?
Rich: Az már csak úgy van, hogy ha az ember moziba megy, akkor hol horrorfilmet, hol akciófilmet, hol meg vígjátékot szeretne látni. Szerintem a zenészek is ilyenek. Különösen egy olyan bandára igaz ez, mint a Stuck Mojo, amely már huszonhét éve létezik. Emberileg megváltoztunk. Huszonkét évesen dühös voltam, egy balhés őrült, egy veszett kutya. Nem volt otthonom, nem volt pénzem, nem volt semmim. Ma már idősebb vagyok, szert tettem némi élettapasztalatra, új embereket, és általuk különböző kultúrákat ismertem meg, így pedig emberileg is érettebb lettem. Megismerkedtem azzal a hölggyel, aki a feleségem lett, és ebben a valódi kapcsolatban lehiggadtam. Szóval nálam a lemezírás folyamatában azt veszem alapul, hogy hol tartok az adott időszakban. Az ember a saját tapasztalatairól ír, és történeteket igyekszik elmondani. Ilyenek vagyunk mi, zenészek. Te újságíró vagy, te is sztorikat mesélsz. Szerzőként nem az számít, mennyire ijesztő vagy vicces, amit írsz, mert ha nem jó a sztori, akkor senkit nem fog érdekelni. Én is állandóan azon vagyok, hogy jó történeteket írjak. Nyilván nem mindig sikerül, senki nem lehet mindig győztes. Teszem, ami tőlem telik, és bízom benne, hogy lesz, akinek bejön, amit csinálok. Ez az album azt láttatja, ami a világban zajlik. Történnek sötét dolgok, de ha belegondolsz, valójában egészen jó irányba tartunk. Az emberek arról beszélnek, milyen borzalmas hely a világ, ugyanakkor nyugaton a legszegényebbeknek is van tévéjük, autójuk, tiszta vizük, mikrójuk. Elmehetünk bevásárolni, és méltányos áron juthatunk hozzá termékekhez, gyümölcsökhöz, zöldségekhez, húshoz. A nagyszüleink idején ez nem volt így! Társadalomként nagy utat tettünk meg, és ma magasabb színvonalon élünk, mint ötven éve. Mégis azt veszem észre, hogy mindig csak azzal foglalkozunk, amit meg akarunk szerezni. Ami nincs a birtokunkban. Ezt nevezem én a fejlett világ problémájának. Nem kell hét mérföldet megtennünk a legközelebbi folyóhoz friss vízért, vagy nem kell a saját ruhánkat mosnunk, de mindig leköti valami a gondolatainkat, és olykor annak válunk áldozataivá, hogy túlagyalunk dolgokat. Ezért látjuk elnyomónak a világot. Vannak, akik rasszistának bélyegzik Amerikát, miközben az elnökünk fekete. Az afro-amerikaiak az összlakosságunk 13%-át teszik ki. A fehérek emelték Barack Obamát az elnöki posztra. Nyitott társadalommá alakulunk. A homoszexualitás már nem számít főbenjáró bűnnek. Fajként fejlődünk, és egyre nyitottabbá válunk az új gondolatokra. Mégis erősödik a düh, mert elnyomva érezzük magunkat. Most a gyűlöletbeszédek korát éljük. Azt szokták mondani, tennünk kell valamit a dzsihád ellen. Rendben, a terrorizmus egy borzalmas dolog, viszont nem az Iszlám az üldözendő, hanem a radikális tanok hirdetői, na meg azok, akik egy vallás nevében állítanak fel egész hadsereget. Csakhogy ha ezt kimondod, rasszistának bélyegeznek! Az egész új lemezünk a megnyilvánulás szabályait támadja. Azokat, akik megmondják nekünk, mit szabad mondanunk, és mit nem. De hát emiatt is vonzódunk a művészetekhez, nem igaz? Már a legrégebbi korok festői is szembeszálltak a közvéleménnyel. Mi vagyunk a művészek, mi vagyunk az ellenkultúra, szemben állunk a hatalommal. Szóval azért dühös a lemez, mert ennek a dühnek adok hangot. Ez a hang pedig a szólásszabadság elnyomása elleni fellépés.

A mostanában zajló elnökválasztási kampány mennyire van rád hatással?
Rich: Az albumot már előtte megírtam, de botrány az egész! A mostani jelölteknél rosszabb emberek aligha származtak még Amerikából. Barack Obama jó arc, de nem volt tapasztalata. Azért vált annyira kedveltté, mert jól tud beszélni. Mi, amerikaiak azt szeretjük, ha valaki feldob minket egy jó beszéddel. Ezért lett most népszerű Donald Trump is, hiszen a jó és a rossz oldalunkra egyaránt képes hatni. A jó és a rossz oldalunkhoz egyaránt szól ugyanis. Ez pedig gáz, mert nem tudok kire szavazni. Oké, van pár független jelölt is, de nekik esélyük sincs. Vagyis itt áll egymással szemben két korrupt, becstelen figura, akikből hiányzik az az eszmeiség és meggyőződés, amelyen Amerika alapszik. Szomorú, de ez van. Viszont ettől mi még írhatunk király nótákat!.. Hiába köpködi Donald Trumpot néhány népszerű zenész, Hillary Clinton is pontosan olyan korrupt, mint az Egyesült Államok bármely eddigi politikusa! Sokmillió dollárt tett zsebre különböző szívességekért! Ugyanolyan korrupt, mint egy harmadik világbeli dél-amerikai diktátor. Úgy is politizál, mintha valami banánköztársaság élén állna. Készpénzt zsebel be szívességekért, ami a lehető legrosszabb minta, hiszen mérhetetlen hatalommal ruházzuk fel a megválasztott tisztviselőinket, és nem lenne szabad így visszaélniük vele! A népet kellene képviselniük. Azért adunk ekkora hatalmat a kezükbe, hogy azt tegyék értünk, amiért rájuk szavaztunk. Szégyen! Több zenésztől szeretném ezt hallani, mert, hogy őszinte legyek, a politika olyan lett, mint valami csapatjáték. Amerikában a demokraták és a republikánusok rivalizálnak. Az emberek hajlamosak büntetést követelni annak, aki rosszat tesz a csapatuknak. Ez olyan, mintha mondjuk a francia és az olasz fociválogatott játszana egymás ellen, és aki a franciáknak szurkol, az elnézi, ha a franciák sportszerűtlenek és szabálytalanok, mert az övéiről van szó. Sajnos ugyanez megy a politikában is. Az emberek elnézik a korrupciót, ha az ő emberükhöz fűződik. Ez milyen becstelenség már! Ugyanazzal a mércével kellene mérnünk azt is, akire szavazunk. Talán legyek elnéző a családon, vagy a zenekaron belül, ha valaki rosszat tesz? Egy igazi barát olyankor odamegy, félrevonja az illetőt, és azt mondja neki: ne csináld! Na, hát itt van a probléma a politikában is. Az ember alapjában véve olyan valakire szavaz, aki érte dolgozik. Tisztában vagyok vele, hogy itt bizonyos mértékig mindenkit érdekek mozgatnak, de azért jó lenne, ha vissza tudnánk venni az arcból, és kimondanánk, hogy ez nem rólunk szól, vagyis nem az a lényeg, hogy X vagy Y mit tudna tenni értünk. Én abban gondolkodom, hogy olyan politikust kellene találnom, aki békén hagy. A szabadság veszélyes dolog, mert óriási felelősséggel jár. Én sosem füveztem, vagy kokainoztam életemben. Straight edge-nek sem vallom magam, mert ki akarok maradni a klikkesedésből, az életstílusom viszont igenis nevezhető straight edge-nek. Szeretném azonban, ha legalizálnák a drogokat, mert hiszek a szabadságban. Abban hiszek, hogy mások bármit csinálhatnak, amíg engem nem zavar. Addig pedig nincs is közöm hozzá. Az én politikai filozófiám az, hogy nem tudom, mi a legjobb másoknak. Akkor miért szavaznék olyan valakire, aki megpróbálja belénk sulykolni, mit csináljunk? Nem tudom, kinek mi a legjobb. Magadnak kell eldöntened, hogyan akarod felnevelni a gyermekeidet, és milyen iskolába akarod járatni őket. Akarsz húst enni, vagy vegetáriánus leszel? Narkózni akarsz, amíg túl nem adagolod? Nem az én dolgom. Ugyanígy a kormánynak sem kellene, hogy feladata legyen olyan viselkedést erőltetni ránk, amelyről úgy gondolja, hogy az a helyes. Márpedig egyre inkább arrafelé tartunk, hogy az emberek arra használják a hatalmukat, hogy meghatározzák másoknak, hogyan éljenek, hogyan viselkedjenek, mit mondhatnak, milyen autót vezethetnek… Vagy megmondják, hogy ha van egy nagy kamionod, az veszélyes a környezetre, és be kellene tiltani, aztán légkondid sem lehet, mert az is ártalmas a környezetre... Nyilván nincs olyan a világon, aki megkérdőjelezné a globális felmelegedést, de gondoljunk arra is, hogy a belsőégésű motor és a légkondi minden másnál több életet mentett meg. Amerikában évente halnak meg idős emberek az otthonukban túlhevülés miatt. Úgy veszem észre, hiányzik belőlük az a képesség, hogy a dolgok nagy egészét nézzük. A fejlődésnek vannak bizonyos árnyoldalai is. Sokakat vittek el borzalmas járványok, amikor még lovas kocsik jártak, és lovak az utcára piszkítottak. De aztán jött az autó. Igaz, hogy szennyezi a levegőt, de hát valamit valamiért, nemde? Ma itt az Internet. A zenekarok közvetlenül kommunikálhatnak veled, te meg posztolhatsz mindenfélét. Gondolatokat, vagy fájlokat oszthatunk meg egymással, reklámozhatjuk a lemezeinket, dalokat és klipeket posztolhatunk. A hátránya ennek az, hogy vannak, akik ingyen töltögetik le az albumokat, de hát valamit valamiért. Miért ne láthatná ennek a jó oldalát egy zenész? A 90-es évek közepén, amikor elindultam a pályán, iszonyatos összegeket fizettünk újsághirdetésekért. Most a világhálón ingyen tehetünk közzé dolgokat. Úgy gondolom, a társadalmi élet velejárója, hogy kiállunk valamilyen ügy mellett, és azt akarjuk, hogy a kormányunk is az ügyünket képviselje. Lehet, hogy ez egy veszélyes álláspont, de innen a lemez dühe: a szabadság csodálatos dolog, viszont a nagy szabadság nagy felelősséggel is jár!

stuck_mojo_2016_3.jpg

Hogyan akadtál a mostani vokalistára, Robby J-re? Mely bandákban fordult meg azelőtt?
Rich: Egy Hasta La Muerta nevű montreali csapatban nyomult. Nem volt szerződésük, de kihoztak egy EP-t, és csináltak pár klipet is. A gitárosuk küldött nekem egy linket a Twitteren, hogy nézzem meg, én pedig nagyszerűnek találtam a Robby srácot. Megtetszett a hangja, a mozgása… Ilyen az, amikor meglátsz valakit, és megkedveled. Mint amikor először láttad Bruce Dickinsont a színpadon, és eldobtad tőle az agyadat. Robby esetében ugyanezt éltem át. Hasonlóan közelítjük meg a zenét. Mondhatni, egy csapatban játszunk. Márpedig egy zenekarban az összhang a lényeg. Olyan ez, mint egy sportcsapat, vagy egy párkapcsolat. Az összhangról szól. Amint megláttam őt, arra gondoltam, tökéletesen illene ide, úgyhogy privátban üzentem neki Twitteren, és elkértem a telefonszámát. Így hívtam el Atlantába dalokat írni és stúdiózni. Azt nem árultam el neki, hogy Bonz nélkül fogjuk folytatni, és nem is akartuk világgá kürtölni, hogy a régi felállás újraindítása befuccsolt. Szóval vendégszereplésre hívtam Robbyt. Megvettem a repülőjegyét, négy napon át dolgoztunk, közben megszerettük egymást, és összeházasodtunk, úgyhogy minden csodás (nevet)! Tényleg tökéletesen passzol ide. Rajongója volt a Stuck Mojo-nak, így pontosan értette, miről szól a banda. Emellett fiatalabb is nálunk, vagyis friss ötleteket hozott. Én az idősebb korosztályt képviselem, amelynek a Maiden, a Priest, a Sabbath, a Deep Purple, Ozzy, a Scorpions, meg az Accept a mindene, míg neki a Slipknot jelenti a súlyos muzsikát. Ez azért izgalmas, mert mindig jó, ha új hatások érik az embert. Hogy egy korábbi hasonlattal éljek ismét, mindjárt más úgy dolgozni egy konyhán, ha nem ugyanúgy főz mindenki, azaz változatos a kínálat. Jó, ha olyan valaki is hozzáteszi a magáét a munkához, aki másképp látja a zenét, mint én. Ez is a zene javára válik.

Mennyire szerves része Amerikában a kultúrának a hip-hop, amely mindig is a Stuck Mojo egyik meghatározó stílusjegye volt?
Rich: A hip-hop kultúra sokkal elterjedtebb, mint a metal. Amerikában a leghíresebb művészek a hip-hop színtérről kerülnek ki, és persze Eminem a legnépszerűbb közülük, de Kid Rock is nagy név, bár ő több stílust is ötvöz. Vannak persze más sikeres fehér rapperek is, de itt nem a bőrszín a legfontosabb. A fehér gyerekek jellemzően a rock és a metal zenéhez vonzódnak, mert ezen a zenei kultúrán nőttünk fel. A szüleink Rainbow-t és Deep Purple-t hallgattak, az ő szüleik meg Elvist, Beatlest, meg Rolling Stonest. Ezért aztán a mi korosztályunk azt kedvelte meg, ami a környezetében szólt. A Stuck Mojo is így jött létre: megismerkedtem egy fekete basszusgitárossal, aki reggae és funk dolgokat játszott. Azelőtt nem volt dolgom rock vagy metal zenészekkel. Az alapképlet nálunk az volt, hogy egy rock gitáros, egy funk / reggae basszer, és egy jazz-fúziós dobos állt össze. Ez lett a banda magja, utána egy éven át próbáltunk énekes nélkül. Játszogattunk, stílusokkal kísérletezgettünk, és hihetetlenül izgalmas volt az egész. Akkor már megvolt a Faith No More, vagy a Red Hot Chili Peppers, akik szintén ezeket a sajátos elemeket kombinálták. Zene szempontjából csodálatos idők voltak azok, mert olyan bandák is felszínre törtek, mint a Sepultura, amely egyik kedvenc metal zenekaromra sem hasonlított. Majd jött a Morbid Angel, a Pantera… Mind annyira izgalmas volt, mert annyira másképpen szóltak, mint bármi azelőtt! A Maiden és a Priest után a Metallica és a Megadeth jelképezte a következő generációt, az én életemet viszont a Sepultura és a Pantera változtatta meg, mert a riffelésük és a zenei felfogásuk újszerű volt. Ráadásul más hatásokat is beépítettek a muzsikájukba: a Sepultura törzsi ütemeket, a Pantera déli bluesos ritmusokat. Ezzel pedig minket is arra ösztönöztek, hogy a saját dolgunkat csináljuk. Nem kellett azzal foglalkoznunk, mit játszanak mások, helyette kipróbálhattunk valami mást. Ráadásul különböző fajhoz tartozó tagok játszottak a bandában. Nem volt feltétel, hogy mindenki fehér legyen. Egyszer valaki azzal jött, hogy miért nem veszünk be egy fekete rappert. Engem viszont soha nem a bőrszín érdekelt. Olyan valakit kerestem, aki jól illik közénk. Mindig is úgy gondtoltam, az emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a bőrszínnek. Bonzzal 1989-ben ismerkedtem meg, amikor a Pizza Hutban dolgoztunk együtt. Én futár voltam, ő meg szakács. Elmondtam neki, hogy van ez a funk / rock bandám, és elhívtam egy próbánkra. Pizzasütés közben ugyanis állandóan nyomta a rapet, és zseniálisan csinálta. Nem úgy álltam hozzá, hogy ha egyszer fekete, akkor biztosan be fog válni. Nem ez számít. Egy futballcsapatban sem az számít, mely országból származnak a játékosok, vagy hogyan néznek ki. Az a fontos, hogyan játszanak együtt, milyen közöttük az összhang, milyen szinten teljesítenek, és hogyan egészítik ki egymást a tehetségükkel. Én is olyan arcokkal akartam együtt játszani, akik mellett fejlődni tudok, mint gitáros és dalszerző, és akiknek élvezem a társaságát. Mert hát nem mindig könnyű túlélni, ha az év háromszáz napját úgy tölti úton az ember, hogy hiányzik a zenélés szeretete, öröme, és az egymás iránti tisztelet. Ezért voltak tagcseréink. A Deep Purple is hány meg hány tagcserén esett át? Biztosan volt olyan, akit annak idején érzékenyen érintett, hogy Blackmore több munkát várt tőle. Ki tudja? Mindig az nevezi szemétládának Blackmore-t, aki megbántódott, és kilépett. Holott lehet, hogy Blackmore egyszerűen csak igyekezett többet kihozni a bandából, ahogy egy jó vezetőhöz illik. Próbálta felfedezni a többi zenész legjobb oldalát, és felszínre hozni azt, miközben igyekezett kizárni a rossz dolgokat: a drogokat, az egókat, az önimádatot, vagyis mindent, ami tönkretehet egy zenekart. Úgy gondolom, ha egy banda tíz évet tölt el ugyanabban a felállásban, az már örömteli. Egy zenekarban játszani olyan, mint a házasélet, csak itt több emberrel kötsz házasságot. Ez egy bizalmon és tiszteleten alapuló viszony. Viszont a szakmai dolgokkal is együtt kell foglalkoznotok. Ez a kemény része az egésznek. El kell osztanotok a pénzt, és a turnéra indulás előtt el kell döntenetek, mire költitek azt. Mindenkinek van szava, és lesz olyan, aki nagy buszt akar bérelni, mert az kényelmesebb, más meg inkább mikrobuszt, mert az olcsóbb. Lesz, aki kétfős személyzetet szeretne, mert a munka nagyját a banda is meg tudja csinálni, és olyan is, aki több embert venne fel, hogy ne kelljen annyi plusz munkát végeznie. Ezek kényes kérdések ám! Amikor lemezen dolgoztok, mindenkinek ott kell lennie, és meg kell egyeznetek a szövegekről, meg a zenéről. Tegyük fel, hogy hárman leszavaznak egy dalt, mert nem tetszik nekik. Valaki ilyenkor biztosan megbántódik, és a pénz miatt is cirkuszolni fog. Jönnek a balhék, a drogok… Együtt is kell tudnotok élni az év kétszázötven napján. Együtt is kell ennetek… Borzasztó nehéz folyamat ez, és én is gyakran megkapom, hogy minek folytatom, ha annyiszor cserélődik a tagság. Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy jobb nekem, ha van egy életképes Stuck Mojo, mintha egyáltalán nem létezne. Nem fogok megsértődni, ha egy kiábrándult rajongó azt mondja, nem ért egyet velem, hiszen az én kedvenc zenekaraimban is történtek olyan változások, amelyeknek nem örültem. El kell fogadnom ezt. Emlékszem, hogy amikor kijött a Pigwalk albumunk, rengeteg rajongó azzal jött, hogy az előző lemez, a Snappin’ Necks jobb volt. Aztán amikor a Risingot hoztuk ki, sokaknak a Pigwalk tetszett jobban. Nehéz mindenkinek a kedvében járni, és egy idő után az ember eljut oda, hogy tiszteletben tartja, ha a rajongóinak nem tetszik valami. Nem lehet haragudni, vagy kígyót-békát kiabálni rájuk ezért. Én is mindig megköszöntem nekik, hogy megvették a Pigwalkot, és sajnáltam, hogy az új albumot nem találták annyira jónak, de bíztam abban, hogy a következő majd tetszeni fog. Bánj tisztelettel az emberekkel, és éreztesd velük, hogy számít a véleményük. Nem szabad annyira nagy számnak képzelned magad, hogy mindenki szeretni fog. Én sem számítok arra, hogy mindenkinek bejön minden, amit csinálok. Keményen dolgozom, és bízom abban, hogy lesz, akinek tetszeni fog.

Miről szól a Charles Bronson nóta szövege? Nagy kedvenced volt a színész, és az ő valamelyik szerepe ihlette?
Rich: Leginkább a Bosszúvágyban nyújtott alakítása inspirált. A magányos bosszúálló alakja. Az alapötletet Batman adta, akinek hatalmas rajongója vagyok. Batman a jó oldalon áll, de a rosszfiúkkal borzalmas dolgokat művel. Ez a helyzet Charles Bronsonnal is. Az hajtotta, hogy agyament dolgokat műveljen, miután megölték a feleségét, és megerőszakolták a lányát. A világ veszélyes hely, és mindegyikünkből előjön a bűnre való hajlam, amikor olyan fickót látunk a hírekben, aki tíz gyermeket erőszakolt és ölt meg. Ilyenkor zsigerből tör elő az a vágyunk, hogy bárcsak ott lettünk volna, hogy megakadályozzuk ezt. Én is bármit megadtam volna, ha elkaphatom Charles Mansont, vagy Jeffery Dahmert. Persze nem akarom ugyanezt a valóságban átélni, ez csak fantáziálás. Viszont óriási nótákat lehet írni erről! Akárcsak Batmanről. Ő is a fantázia szüleménye, és ettől olyan nagyszerű. Ki ne látná szívesen, amint egy szuperhős, netán cowboy, vagy seriff valami borzalmas dolgot művel a rosszfiúkkal? Ugyanígy Charles Bronsont is jó látni, ahogy jófiúként elintézi a rosszakat. A magányos igazságosztó bosszúja nem egy jó dolog, inkább ne is csinálja így senki. De valamikor régen maga Dio mondta nekem, hogy a rock n’roll java része is csak fantázia. Az agyunk kreatív tevékenysége. Nagy mozirajongó vagyok, és a kedvenc műfajom történetesen a bosszúfilm. Imádom látni a társadalom legalját a negatív hősben. Ott az Elrabolva című film Liam Neesonnal, amelyben a rosszfiú lányával történnek borzalmas dolgok, mi pedig neki szurkolunk, hogy intézzen el mindenkit. Nagyon bejön a téma, egy egész lemezt is meg tudnék írni belőle!

Mi a helyzet a másik zenekaroddal, a Fozzyval?
Rich: A Stuck Mojo egy időre most le fog állni a koncertezéssel, úgyhogy innentől kezdve a Fozzyval dolgozom majd odahaza. Az új lemez jövő év tavaszán fog megjelenni. Októberben kezdjük a felvételeket, szóval nem fogok unatkozni. Az albumnak már nagyjából a fele elkészült, még hat dalt kell megírnom. Jericho-val dolgozom együtt, és van egy új producerünk is, aki szintén kiveszi a részét az írásból. Jó dolog, hogy egy új arccal működhetek együtt. Kezdetben pusztán mókából csináltuk az egészet, és csak feldolgozásokat játszottunk. Jericho pankrátor volt, mi meg a Stuck Mojo-val nyomultunk, és mindenki jól elvolt így. Az eredeti név Fozzy Osbourne volt, és az egész arról szólt, hogy a kedvenc nótáinkat játsszuk. Abszolút komolyan vettük, de szórakozásból csináltuk. Parókában és spandex gatyában nyomtuk a Mötley Crüe és Twisted Sister számokat. Nagyon élveztük. Aztán jött Johnny Z a Megaforce kiadótól, és szerződést ajánlott. Két lemezt készítettünk a Megaforce-nak, amelyek főleg feldolgozásokból álltak. Később Jericho kérdezte meg tőlem, mit szólnék egy saját dalokból álló harmadik lemezhez. Azt mondtam neki, hogy nagyszerű lenne, viszont akkor el kellene hagynunk a jelmezeket. Legyen olyasmi a történet, mint a Deep Purple klasszikus felállásával. Kezdjünk új fejezetet. Remekül alakult, hiszen elég régóta játszottunk már együtt ahhoz, hogy kialakuljon köztünk a kellő összhang. Nem volt sok fellépésünk, úgy húsz bulit nyomhattunk évente. Így is élveztük a dolgot, de arra gondoltunk, hogy ha tovább folytatjuk, akkor talán írhatnánk saját nótákat, és komolyabban vehetnénk a bandát. Részben azért alakult így, mert Jericho pankrátorként egy adott karaktert alakít, és nem tartotta jó ötletnek, hogy egy zenekar élén is szerepet játsszon. Szóval folytatni fogjuk, mert jó móka, nagyon élvezzük, és szerintem a lemezeink is jók. Chrisből remek énekes lett. Azért jó, hogy mindkét zenekar működik, mert a Stuck Mojo sötétebb, ott súlyosabb szövegeket írhatok, a Fozzy pedig kevésbé komoly, az egy heavy metal parti-banda. Hogy a kezdeti hasonlatommal éljek ismét, néha akciófilmet akarok nézni, máskor meg horrorfilmet.

A pankrátor image annak idején a Stuck Mojo buliknak is a része volt, hiszen bajnoki övekkel lépteket színpadra. Ma is nézel ilyesmit?
Rich: Azért kezdtem nézni, mert barátok vagyunk Chrisszel, és szeretem annyival támogatni, hogy követem, amit csinál. Ma azonban már alig-alig látom, mivel tévét sem nagyon szoktam nézni. Az én szenvedélyem a film, hetente kétszer vagy háromszor ülök le filmet nézni, de a feleségemmel lemondtuk a kábeltévé-előfizetésünket. A híreket is csak az Interneten figyelem. Igyekszem képben lenni, a hozzászólásokat is elolvasom. De hát ha az ember egyaránt nézi a Forma 1-et, a Nascart, a focit, a hokit, a pankrációt, meg a The Walking Dead sorozatot, akkor hirtelen azon veszi észre magát, hogy hetente tizenöt órát tölt a képernyő előtt. Én akkor már inkább gitározok, és zenét írok! Nekem mindig is könnyebb volt úgy fegyelmeznem magamat, hogy kiiktattam dolgokat az életemből. Ha valaki imádja a nőket, de kapcsolatban él, akkor biztosan nem lép félre, ha nem marad kettesben egy másik csajjal, azaz távol tartja magát a kísértéstől. Ezért van az, hogy a drogfüggő zenész mellett ott kell lennie valakinek a turné alatt, aki távol tartja a kábítószertől, nehogy baj történjen… Én, ami a személyiségemet illeti, megszállott vagyok, soha nem csinálok félgőzzel semmit. Ezért nem élek drogokkal, hiszen tudom magamról, hogy durván függővé válnék. Rákattannék a szerre, és tolnám, mint az őrült. Most nyolcvan kiló vagyok, de volt, hogy száz fölé csúsztam. Akkoriban nagyon ráálltam a súlyzózásra, és pankrációt is gyakran néztem. Muszáj fegyelmeznem magamat. Ha nem veszek fánkot, akkor nem is fogok fánkot enni… (nevet)

https://www.facebook.com/StuckMojo
http://www.pledgemusic.com/projects/stuckmojo

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8011721717

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum