A Nevermore feltámadását nem érdemes várni, a Sanctuary ellenben aktív még. A frontember, Warrel Dane pedig emellett szólólemezre készül, valamint tavaly óta, a Nevermore-féle Dead Heart In A Dead World album anyagával turnézik éppen. Természetesen a budapesti koncert előtti rövid beszélgetés is elsősorban a tizenhat évvel ezelőtt megjelent mestermű körül forgott.
A mostani szólóturnédon a Nevermore Dead Heart In A Dead World albumát játszod teljes egészében. Mit jelentett a lemez a Nevermore pályája szempontjából, és mit jelent a Te életedben? Melyek a legszemélyesebb emlékeid a Dead Heart…-tal kapcsolatosan?
Warrel: Fordulóponthoz érkeztünk. Akkor kezdett a zenekar ismertté válni, akkor kezdtünk változni, és igazából akkor kezdett kialakulni a hangzásunk is. Természetesen az album rengeteget jelent számomra. Persze a korábbi lemezek is különlegesek voltak, viszont a Dead Heart… igazán különleges. Ez az első alkalom, hogy minden dalát játsszuk, és mámorító az érzés. Valósággal megrohannak közben a gondolatok minden bulin. Mindenre emlékszem, ami az egyes dalok felvételei során történt. De erről nem beszélhetek, ezek az én saját emlékeim, itt bent a fejemben.
Azokban az időkben is sokszor láttam élőben a Nevermore-t, és a Dead Heart… számai közül alig van olyan, amit soha nem hallottam tőletek. Most hirtelen az Insignificant jut eszembe. Ez elég sokat elmond az album jelentőségéről, nemde?
Warrel: A Believe In Nothingot sem játszottuk soha a turnékon, vagy legfeljebb egyszer. Nem tudom, miért.
Mennyire erős benned a nosztalgia a régi idők iránt? Értem ezalatt a Nevermore teljes pályafutását, hiszen a Dead Heart… utáni korszakból is játszol néhány dalt.
Warrel: Özönvízszerűen törnek elő az emlékek minden bulin. Mindig másmilyenek, attól függően, hol vagyok éppen. Emlékszem például, milyen sokszor játszottam Budapesten. Mondjuk a Petőfi Csarnokban. Arról tudom is, hogy elég közel van.
Csak éppen azóta bezárt, ahogy sajnos a többi régi hely is megszűnt, ahol felléptetek…
Warrel: Nem mondod! Az dráma! Amúgy ez a hely is tetszik. Belül olyan, mint egy útvesztő. Az ember azt sem tudja, hol jár…
A Dead Heart…-on teljesen megbolondítottátok a The Sound Of Silence-t, ahogy azelőtt a Silent Hedges / Double Dare-t a Bauhasutól, vagy a Love Bites-t a Judas Priesttől. Mondhatni, mesterei voltatok a feldolgozásoknak. Paul Simon vagy Art Garfunkel vajon hallhatta a nótájuk Nevermore-féle verzióját?
Warrel: Azt én is szeretném tudni, mert Paul Simon az egyik példaképem. Az akkori dalszövegei verhetetlenek. Annyira sötétek, és annyira kibaszottul nyomasztóak! Miközben folk zenét játszanak! Van még egy Simon And Garfunkel dal, amelyet imádok, a Richard Cory. Egy öngyilkosról szól. A fickó gyári munkásként dolgozott, amióta csak az eszét tudja, és úgy érzi, nincs saját élete. Egy este hazamegy, bekapcsolja a gáztűzhelyt, bedugja a fejét a sütőbe, belélegzi a gázt, és végez magával. Ki a fenének jutna eszébe ilyesmiről írni?! Csodálatos, kibaszott költőien megírt szöveg egy gyári munkás elbaszott életéről.
A Believe In Nothingnak hallottad az All That Remains-vagy Firewind-féle átiratát?
Warrel: Persze, mindkettőt hallottam. Tök jó érzés, hogy annyira szeretik ezt a dalt, hogy fel is dolgozták. Azt nem árulom el, melyik verzió tetszik jobban, de mindkét csapat derék munkát végzett.
Emlékszem egy interjúdra abból az időből, amelynek végén az élet értelmére vonatkozó kérdésre egyetlen szóval válaszoltál: semmi. Mennyit változtál azóta, mennyit változott a gondolkodásmódod, életfelfogásod? Vagy ma is ugyanezt felelnéd?
Warrel: Lényegében igen. Kicsit öregebb és bölcsebb lettem, de ma is ugyanaz a meggyőződésem.
Beszéljünk a mostani zenésztársaidról! Kik ők, és hogyan ismerkedtél meg velük?
Warrel: A srácok brazilok. Nagyszerű zenészek, tökéletesen játsszák ezeket a dalokat. Köszönet ezért Jézusnak, még ha nem is létezik!.. Vicces ez a történet, mert a Facebookon keresztül ismertem meg őket. Ott írt rám egy brazil szervező. Azzal keresett meg, hogy szeretne meghívni Brazíliába néhány retro koncertre, és hogy a megfelelő zenészek is megvannak hozzá. Nem voltam igazán biztos abban, hogy ez jó ötlet, és megkértem, küldjön video felvételeket róluk. Így akartam meggyőződni arról, hogy valóban el tudják játszani a nótákat. Néhány nappal később meg is kaptam a videókat mindegyikükről, és rá kellett döbbennem, hogy tényleg jó zenészek, úgyhogy azt mondtam: oké, tegyünk egy próbát, és meglátjuk, mi sül ki belőle…
Maradt még benned harag, vagy keserűség amiatt, ahogy a Nevermore története lezárult?
Warrel: Igen, kurvára, de igyekszem nem gondolni erre. Ha az ember a dühre fókuszál, abból negatív energiák származnak, én pedig azt akarom, hogy pozitív energia vegyen körül az életben. Ezért úgy döntöttem, nem fogok a rossz emlékeken rágódni, és csak a jókra gondolok vissza.
Akkor nem is tartod a kapcsolatot Jeffel és Vannel?
Warrel: Csak alkalmanként. Néha Vannel is beszélek, de főleg azért, mert a felesége rákbeteg, én pedig nagyon szeretem őt. Jim Shepharddel állandóan beszélünk, hiszen ő a legjobb barátom, bár vele sem látjuk már egymást túl gyakran. Nem hinném, hogy valaha is újra összeállna a Nevermore. Én benne lennék, de bizonyos okokból, amelyekről nem beszélhetek, a dolog nem történhet meg. Talán magadtól is kitalálod…
Mi volt az oka annak, hogy Jeff mellett annyi gitáros váltotta egymást a bandában? Ráadásul mindegyikük kimagasló zenész!
Warrel: Igen, egy magyar srác a kedvencem (nevet)! Úgy volt, hogy feljön majd a színpadra egy szám erejéig, legalábbis bíztam benne, de eltörte a karját, úgyhogy néhány hónapig nem fog tudni játszani. Jeff hihetetlenül tehetséges, és egy másodgitárosnak borzasztó nehéz volt az ő árnyékában léteznie. Ez ego-kérdés volt.
És mennyire volt ez központi kérdés nálatok dalszerzés szempontjából?
Warrel: A Dead Heart In A Dead World lemez, amelyet az emberek a mesterművünknek tartanak, csak egy gitárossal íródott. Hogy őszinte legyek, én az előző albumot, a Dreaming Neon Blacket szeretem jobban, mert Tim Calvert is játszott rajta. Nyilván minden lemez más és más, viszont a Dead Heart…-hoz különleges érzések kötik az embereket. Emiatt olyan nagyszerű most teljes egészében játszani.
Visszatérve a magyar gitárosra, nevezetesen Vörös Attilára: igaz, hogy ismét együtt dolgozol majd vele?
Warrel (sokat sejtetően): Hm. Talán… Talán… Sosem lehet tudni…
FOTÓK: KÖHLER ÁGNES
