Nekem Shane Embury és Csihar Attila is olyanok a radikalizálódott metál élvonalában, mint a képregényhős Spawn. Mocsok gonoszak tudnak lenni, de igazából rossz ügy mellett még nem tettek le voksot. Az a tény pedig, hogy az Anaal Nathrakh lassan két évtizede íródó történetéből mindketten töredéknyi részt vállaltak, szerintem nemcsak számomra teszi magasabban kvalifikáltabbá a banda archaikus ír nyelvből származó nevét. Ami legfőképp egyetlen ember ötletekkel sűrűn drótozott agytérfogatát rejti, amely a most megjelenő The Whole of the Law című lemezzel csupán az újabb epizódját álmodta és teremtette meg egy gépies ridegséggel zakatoló technokrata birodalom felemelkedésének.

Amely birodalom az első nagylemez, vagyis a The Codex Necro idején már olyan gépezettel terjesztette ki határait, amivel addig mondjuk csak a Curse Of The Golden Vampire projekt vagy a The Locust rendelkezett. Ami hasonlat lehet nem jön át elsőre, de bárki elhiheti, egy ipari ütem fókuszpontú hűvös chatszobánál ettől zaklatott egyedek tucatjai csöppennének el tág pupillával, csendben a vibráló monitor előtt. Azonban a mutálódott atomhadsereg merevségével zakatoló dobgépek felhasználási utasítása sokkal jobban hasonlít arra, ahogy azt a finn Beherit kezdte alkalmazni a kilencvenes évek elején. Még ha őket nem is dolgozta fel a korai próbálkozások idején az egy agy plusz egy torok alkotta duó. A Mayhem szerzeményeit viszont annál inkább, ami nyom nélkül nem maradt, hiszen a Anaal Nathrakh gitárjaira inkább jellemző az a torz hangzás. Az a fajta dallamlereszelés.

Ezért is volt furcsa mikor felfedeztem az új album bónusz nótái között azt, hogy szerepel ott egy The Specials feldolgozás. Ebben a megfeszült közegben egy ekkora lazaság ugyanis első blikkre frappáns kontraszt. Ami hozzá kell tennem az új anyag egyik legjobban elsült darabja, s bár az alap amiből indul, akár fel is oldhatta volna az ezt megelőző tizenegy szám alatt felhalmozódott feszültséget, de ez végül nem történt meg, hiszen a birodalom attól birodalom, hogy mindent a saját képére formál. A monumentális metál gitárvilág találkozása az eredeti szerzemény dallamával mégis ahogy írtam, az egyik legjobb fúzió. Amellett, hogy van ezen túl sok egyéb egymásba folyatás is a dalokban. Ami mondjuk a másik bónusz számot szinte evidensé is teszi. Ez pedig az Iron Maiden Powerslave című klasszikusa lett. De minthogy a lemez majdnem összes dalát végigkíséri a nyolcvanasak évek szarrá karcolt és sikításig torzított metál mintáinak kiütköztetése, ezért ez kevésbé volt meghökkentő húzás.

Ennyi információból pedig aki ismeri az alapban két tagú bandát, mindenki tudhatja, hogy a kilencedik lemez nagyjából azon panelek rendjére épül fel ismét, amik a második Domine Non Es Dignus albumnál voltak megszületőben. Azt azt követő anyagoknál pedig egyre inkább tapadtak élő szövetként a kezdetben szilárd, élettelen struktúrákhoz. Ahogy az a lenyűgöző intro után jól mutatja is magát az első tételekben. Hiszen a Depravity Favours the Bold és az azt követő Hold Your Children Close and Pray for Oblivion is erre a kettősségre épül fel. Kíméletlenül őröl bennük a dobgéppel doppingolt effektek sokasága, amit külön - külön két, szinte küldetésszerűen himnikus metál refrén varázsol emberivé. Persze a megállíthatatlanul reszelő, a fénytelen black metal kliséknél sokkal teátrálisabb gitárok kíséretében. Amik itt még jól is hozzák az erőt. Sőt, az ezt követő We Will Fucking Kill You és a So We Can Die Happy című tételek is elvetemülten gitárközpontúak tudtak maradni. Azonban más dalokban, mint például a The Great Spectator az effektek egyszerűen mindent elnyomnak, így a gitárok háttérbeszorulása nyomán nem kicsit megy helyenként át a történet az élettől teljesen idegen, monoton videojáték metálba. Bár ezek aránya elenyészőbb a cudar gitárviharokkal szemben és az utolsó dal, ami szintén száraz gépvagdalózással kezd, megy át végül a lemez legtisztább harmónia gitárjába, ahol még hagyományos szóló is akad.  Inkább csak a mindenhol visszaköszönő heavy metal nosztalgia az, ami helyenként pettyet erőltetetten hat. Bár kimondott hátránynak ezt sem nevezném. Mert például a basszustól tömény Extravaganza húrt túlfeszítő tempójába úgy kell az a King Diamond feloldozás, mint Bishop droidnak anno a húsvér emberszív. Ettől függetlenül V.I.T.R.I.O.L. - mármint a mindenhol használt mintáktól - az aki abszolút dominanciát képviseli a lemezen. Hangja kellően gyaláz, acsarog le végig a birodalom szószékéről.

Ennek a hatalomnak azonban mégiscsak Irrumator, tehát Mick Kenney a legfőbb gyakorlója és propagálója. Aki a blastbeat programok, horror effektek, epikus visszaemlékezések és a grind gitárok segítségével terjeszti ki önmaga mizantróp alteregóját, nagyjából azzal a hatékonysággal , ahogy a Fűnyíró Ember terjedt a kezdetleges világhálón, mikor álnok mesteregóját sikerült merevlemezre mentenie. Ő pedig csak egyetlen kérdést hagy a kilencedik Anaal Nathrakh lemez után is, mint korábban mindig. Azt, hogy a szíved helyén mindezek után, nyílik - e már a féregjárat?