Miközben az amerikai kontinens déli felén és az államokban egy ideje újra jóféle T alak felfüggesztéseken gurulnak szélsebesen a fordított pentagrammák és Osegueda mester már sokszor megpörgetett hajának színéhez hasonló kékesfekete csillogású bakeliteken horzsolják ismét nagyban a thrash trógerek - meg a kazettákon, amiknek a szalagja még mindig feszesebb, mint egy jól megtömött reggeli pipa és három gyógysör után az aznapi tempó - addig itthon nem ütött be ilyen cudarul a Geiger Müller számlálókat is többször kiakasztó nyolcvanas évek metál retrospektív. Pedig az újraélesztés után például olyan bandák, mint az Oozing Wound lettek szerintem a műfaj szívburkában a színizom. Ami úgy keveri meg benned a vért, mint egy atombiztos szívizom.

Atommeghajtású víziókkal lőve ki magukat többedjére a valóságból, amik után talán már evidens, hogy ez az új Whatever Forever című lemez megíródott. Ami nekem pont olyan alattomosan ütött be, mint mondjuk egy folyamatzene. Vagyis nagyjából a Deep Space című harmadik szám őrületindikátor nyitógitárjánál kezdtem érzésben is megérkezni, és az azt követő Mercury in Retrograde Virus volt az a tétel, ahol a francia Verbal Razors csapatát már meg is fosztottam az év thrash lemeze címtől a francba. Még ha az ő új cuccuk inkább síkit a fémszemét hagyományos struktúráitól.

Míg az Oozing Wound harmadik nagylemeze szinte a kísérleti zenék bátorságával és komplexitásával játszik, de azzal nagyon keményen. Ahol el lett kapva pár olyan jól nyugtalan gitártéma, amit csak hosszas gondolkodás után tudtam a zaklatott univerzum kozmikus zümmögésnek elnevezni. Ehhez pedig jön az ének, ami egy született gyilkos és persze a dob. Ami mindenkit eltapos. Szóval lehet, hogy az alapok a múltból jönnek, de ez a lemez mindenképpen a thrash jövője. Ahol, ha léteznek majd olyan szintetikus élőlények amilyeneket Philip K. Dick elképzelt, akkor nem az lesz a kérdés, hogy az androidok álmodnak - e elektromos bárányokkal? Hanem az, hogy mint szintetikus drogot, tudják - e majd szúrni az elektromos gitár által gerjesztett frekvenciákat? Engem meg, ha eljutunk oda olyan száz év múlva, majd úgy lőjenek bele egy kapszulában a napba, hogy abban erről az itt lejjebb teljes egészében meghallgatható és megvásárolható az albumról szóljon csutkán az Everything Sucks, and My Life is a Lie míg oda nem érek, azt végül bele nem olvadok.