Írótesóm Ernő szokta mondani, hogy az élet azért úgy szerencsés, ha évente egyszer be tudsz adni egy Neurosis fellépést az öreg kontinens valamelyik príma kis klubjában. Azonban az idei év rendhagyó volt a monumentális zeneóriások történetében, hiszen harminc évvel ezelőtt alakult ki az a Neurosis, ami betegsége és katarzisa is lett sokunknak, kik az általuk teremtett világban azóta, vagy egy ideje, de törzset alkotunk. A jubileumi évnek szóló koncertintenzitás pedig jó lehetőséget adott arra, hogy az a bizonyos világ kitáruljon - ha már ünneplünk - és az augusztusi bécsi bulin túl is lehessen Neurosis kinyilatkoztatásokban pörögni. Ennek köszönhetően olvashattatok nálunk az áprilisi, szintén két estés holland megmozdulásról a Roadburn Fesztiválon. Illetve az ahhoz hasonlóan rangos, egyaránt két napot átfogó londoni estékről itt és most, amik az angol főváros Koko nevű klubjában zajlottak le november hetedikén és nyolcadikán.
Az estéknek, amik meghirdetésük első perctől kezdve kihagyhatatlanná váltak, ha összeadjuk azt, hogy egy tizenkilencedik századi színház külső jegyeivel rendelkező ingatlan bírja azt a színpadot, ami előtt úgy élheted át mindennek a kezdetét és a végzetét, hogy azt másnap a kaliforniai kolosszális átégeti rajtad majd még egyszer. Javarészt más dalokon keresztül. Ugyanott, bár más miliőben. Ugyanis az első, vagyis a hétfői nap vendége a Washington államból érkező és szintén nehezen behatárolható Earth zenekar volt. Míg másnap a brit punkszíntér kultuszjogosítvánnyal, évtizedeken átutazó zenekarai, vagyis a Subhumans és a Discharge nyitottak a Neurosis előtt.
Ami furcsa módon, de valóban meghatározta a közeget, ugyanis amíg számunkra akkor is evidens lett volna, hogy két koncert, az két koncert, ha hazai pályán vonultatja fel mindezt a banda, a londoniakba nem ette be magát ez a tény ennyire egyértelműen. Így az első este - ami lélekszámban jóval felülmúlta a másodikat - egy abszolút vegyes nagyérdemű díszítette az amúgy is pompás, bordó és arany karzatokat, páholyokat és a kifogástalan táncparkettet. Míg a második autentikusabbnak bizonyult és főleg veterán punkok törődött arcára hordta a fényt. Egy mindenek felett ott lógó giga disco gömb segítségével.
Először azonban még maradjunk a hétfőnél. Ahol a Seattle közeli Earth játszott először. Akik bár szintén a Sub Pop kiadótól indultak a kilencvenes évek elején és jó barátságban is álltak az akkor a világ tévéit onnan meghódító bandák tagjaival, mégis teljesen más utat jártak és járnak zeneileg. Korai szerzeményeikből, amikkel a drone metal úttörői voltak, azonban egyet sem hallottunk. Inkább a harmadik lemeztől járt, sokkal perspektivikusabb ösvény dalai szólaltak meg. Azok közül is a High Command, mint régi darab. Aztán az abszolút favorit The Bees Made Honey in the Lions Skull lemez címadó dala és három szintén instrumentális tétel a legújabb lemezről, köztük a legjobban megszólaló Even Hell Has Its Heroes című nótával. Meg egy nem kevésbé hangulatos improvizáció, ami szintén felvonultatta a mára egészen letisztult trió, néhol folk és blues hatásokat mutató dalokat. Leírva ugyanazt kört - mint minden számban - az elszállásokkal, a lecsendesedéssel és a visszatéréssel az alaptémához. Dylan Carlson néhány orrhangú felkonferálása pedig azt hiszem sokkal inkább Cartoon Network volt, mint Kirk Windstein bármikor.
Aztán olyan kilenc óra felé egyszer csak ott folytattuk, ahol a nyár végén Bécsben abbahagytuk. Ugyanis a Neurosis a Stones from the Sky című tétellel kezdett, amit utolsó találkozásunkkor épp a legvégső momentumnak hagyott meg. Persze, mondhatnám és mondom is, hogy egy olyan zenekarnál, ahol minden kezdet végzet is egyben, meglepődni nem volt okunk. Ennek ellenére az a nagy horderejű érzelmi lavina, amit itt megindítottak, már zúdulni sem kis kövekkel kezdett egyre lejjebb. Hiszen ezt mindjárt követte a Given to the Rising és Bending Light című új dal. Ahol rezdülésnyi különbség sem volt a közönség reakciójában, mint a felvezető klasszikusoknál. Hogy a friss tételekkel mennyire működnek élőben, azt a Broken Ground is jól bizonyította. Ékként azonban még ott volt a két új dal között a Lost. Ahol Dave barbár belépője lehetett az egyik csúcspont, míg mondjuk Scott Kelly énekrésze a másik. Bár ő és Steve olyan egészet alkotnak a két énekkel, épp mint amilyen tökéletes magának a történelemtanár úrnak a koponyaformája, amit a nagyterpeszeknél több szögből is megszemlélhettünk. A nagyjából két óra alatt, amibe nagyjából azok a dalok fértek bele egyébként, amikkel végig tolták a nyári turnét is. Kiegészítve a Casting of the Ages, Distill, At the Well és az utolsónak hagyott Locust Star sorrendet még egy új dallal a Fires Within Fires lemezről. Attól függetlenül viszont, hogy nagyjából ugyanezeket a számokat hallhattuk három hónappal ezelőtt is, a koncert az első percétől az utolsóig egymásba érő katarzisok sorozata volt, ahol épp úgy rendültem meg az első percben, mint az utolsókban. Például ettől is teljesen más egy Neurosis koncert, mint az összes többi.
Második nap. Én bevallom ezt vártam jobban. Nemcsak azért az érzésért, hogy milyen egy Neurosis koncert másnapján, ahol még az előző estével van tele a fejem és a szívem, odaállni és ismét várni a mogorva óriások magasztos lélekgyalulását. Hanem azért is, mert kíváncsi voltam mit hoz ki az estéből a két őspunk vendéggel és egy teljesen más repertoárral a megváltozhatatlanul öt tagú banda. Vagyis a hatásaiként is sokszor emlegetett Subhumans és Discharge által felvezetett este tartogat - e majd a Neurosis előadásában is régi, punkosabb megszólalású számokat? Mondjuk a Word as Law lemezről. Tehát azokból az időkből, mielőtt Noah Landis megérkezett volna a zenekarba, megalkotva ezzel az azóta is megbonthatatlan egységet.
Míg ez a kérdés ott tátongott, addig azonban kezdett a Subhumans. Akiket látva arra gondoltam, hogy ők lehetnek minden szkeptikus számára a válasz, akik kétkedve fogadják, hogy a korai nyolcvanas évek arcai még mindig a színpadokon szellőztetik elnyűtt formájukat. Ezeknek az elnyűtt formáknak az energiái ugyanis sem első lemezük megjelenése óta, sem a kicsit több, mint tíz éve kiadott kiváló koncertlemezük óta jottányit sem koptak. Dick Lucas szerintem ugyanúgy őrült meg, mint amikor harmincöt évvel ezelőtt ez a zene felrobbantotta a fiatalok agyát. Klasszikus dalcsokrot hoztak, nyolc számmal és a végén a Subvert City és a Religious War című himnuszokkal. Utánuk pedig ehhez képest lehetett várni, hogy a Discharge még nagyobb intenzitást hoz majd. Azonban többször újraélesztett, öt főre duzzadt és új énekessel nyomuló hatalmas klasszikus nem tudott meggyőzni. Sőt, valahol csalódást is okozott kicsit, mert azt gondoltam hazai pályán Angliában tuti letépik majd a fejemet. Azonban a hangzás annyira szar volt, hogy a buli feléig szinte alig hallottam a gitárokat. A dobos feszes tempóban pakolta a d - beat témákat hibátlanul, de annyira túl volt tolva, hogy mindent elnyomott. Így mire megérkeztek a gitárok - meg a frontember lélekben - mert végre meghallotta valaki, hogy nincsenek, már túl voltunk húsz percen és jó néhány klasszikuson ami élvezhetetlen volt. Talán a vége felé kapott el pár olyan tétel, mint a Never Again vagy a Decontrol, de ez tőlük nagyon kevés. Hazai pályán, javarészt saját közönség előtt.
Huszonnégy órával később pedig ismét felcsendült a Lost, mint kezdőtétel. A hátsó ládáktól pedig megint előre húzta a lábát az ötvenhármas Raiders mezben az ősüvöltő ősmagány. Természetesen Scott személyében. Míg Dave állatiasabb volt, mint előző nap. Amit valóban egy korai szerzeményhez való visszanyúlás követett, de csak a Souls at Zero lemezig, a The Web című számmal. Ezt viszont azonnal egy előző nap nem játszott új, azaz A Shadow Memory követett. Majd megismételték a Distill és a Fire is the End Lesson című számokat és később a Bending Light is felcsendült még egyszer. Több átfedés nem volt a két este között. S bár ahogy említettem, arra számítottunk, hogy nagy mozgás teret ad a két egymást követő este, amivel megleptek és talán még sosem hallottam koncerten az az At the End of the Road volt. Mondom ezt úgy, hogy egy percre sem csalódtam, még ha én valóban vártam volna a régi dalokat, már csak azért is, mert tudtam, hogy a Roadburn második estéjén nyomtak azokból néhányat. A Takeahnase a basszusgitáros ismét brutális vokáljával azonban helyre tett minden pillanatnyi hiányérzetet. Mint ahogy a vége felé eljátszott The Doorway is. Steve Von Till magával ragadó hangja és játéka végig. Na meg a végén a legnagyobb meglepetésre betolt dobok, amikkel korábban nyitottak és több, mint tíz éve nem láttuk őket a Neurosis színpadán. Ez vezette fel Steve keze által az utolsó Through Silver in Blood című számot, mint intro, majd ezek is zárták le, amikor a két törzsfőnök együtt dobolta el - Jason Roeder dobossal hármasban természetesen - a legvégső rituálét a törzsnek a dal végén. Hogy aztán egyszerre fejezzék be és dobják el az ütőket a már lekapcsolt fények sötétjében az ott álló több száz ember felé, akik csak az Istenek tudják, hogy mit éreztek.
( A képek nem a koncerten készültek.)
