RockStation

Animals As Leaders - The Madness Of Many (Sumerian Records, 2016)

Már-már túl sok őrület...

2016. november 23. - sebiszabi

43857_2_ver1474306951.jpg
Aki a mai modern progresszív zenéken szocializálódott, annak természetesen nem kell bemutatni sem Tosin Abasit, sem túlmozgásos csapatát, az Animals As Leadert sem. A többieknek pedig gyorstalpalóként címszavakban: a trió tisztán instrumentális darabokból összerakott munkákban gondolkodik, vokál nincs mutatóban sem, helyette viszont van komplex és nyakatekert progresszív muzsika, ahol az egyes hangszerek kezelői egytől egyig szakmájuk csúcsát képviselik. A 2014-es The Joy Of Motion a zenekar eddigi legjobb munkája volt, a fejlődésük töretlen és látványos volt. Így nagyon is vártam az új lemezt, mert a csalódás szinte kizárt. A The Madness Of Many, mai kritikánk tárgya azonban meglepett. Kicsit adott, kicsit elvett, de kezdjük az elején.

A mai kornak megfelelően a lemez megjelenése előtt hónapokkal már megkezdődött a felkészítés, hogy nehogy kimenjen a fejekből, hogy itt mi készül. Az előzetesen bedobott dalok, főleg a The Brain Dance nagyon is megállták a helyüket önnön magukban is. Annyira, hogy az a dalt például szanaszéjjel hallgattam. Emiatt is nehéz nem ezt a dalt választani a besztofnak a lemezről, de erről majd később.

Szóval a negyedik lemez még tovább vitte az előző három lemezen elővezetett koncepciót. Nálam már a The Joy Of Motion is egyet jelentett a végtelenül és követhetetlenül széttekert témákkal, de a The Madness Of Many-vel a srácok nem hagyták abba saját tudásuk határainak feszegetését. Ez azonban mocsokul kétélű fegyver. Mert nyilván van az, hogy a pályatársak és zenészek számára piszok imponáló olyan fogós riffeket és dallamokat kikeverni, amire a legtöbben álmukban sem mernek gondolni. Másik oldalról ott van a progresszív zenére éhes zenehallgató, aki viszont nem szeretné, ha ennek a precizitásnak és virtuozitásnak az oltárán odaveszne a hangulat. A hangulat, amire az előző három lemezen nem lehetett panasz. Többé-kevésbé itt sincs panasz. Mert az a feeling, ami más zenekarok esetében az éneksávokon történik meg, itt az egyszerűen csak megjelenik és pont. De azért néhány helyen sikerült az akkordbontásokat túltolni és már konkrétan zavart, hogy ugyanaz a dallam egymás után kilencvenszer ismétlődik, mert ilyen gyorsan, ennyiszer egymás után csak kevesen tudják. Volt, hogy sok maradt ezekből. Ám, amikor az elegyet sikerül eltalálni, ott viszont Csodák történnek. Végig ezen a vékony élen egyensúlyoznak. Mindig is ezt csinálták, csak most vagy vékonyabb az él, vagy Ők billegnek többet, hogy ez ennyire feltűnő.

Szóval az őrültség egy szintjét ütötték meg a srácok, a szó jó értelmében. Viszont a szükségesnél szerintem több a lemezen a gitárpornó és talán kevésbé törekedtek arra, hogy az is tökéletesen szórakozzon a lemez minden percében, aki nem született zenésznek. Igen, talán egy kicsit önző, erősebb kifejezéssel élve öncélú lett a lemez. De ezért szívből mégsem tudok haragudni. Az megújulásra, az előremutató zenei megoldások felfedezésére való törekvés gondolata tökéletesen látszik minden egyes munkájukban és már csak ez az egy dolog kiemelné őket az átlagos zenekarok sorából. Más szóval, elfogult vagyok és szinte bármit elém tehetnének, mert csalódni nagyon nem fogok. De a lényeg a “nagyon” szóban van. A The Joy Of Motion esetében semennyire nem csalódtam Itt egy kicsit, mert itt-ott azt éreztem, hogy nem értem van a zene, amit kitaláltak, hanem egy másik, műértőbb közönség is jelen van, akit ki kell szolgálni.

Viszont a The Brain Dance az év legjobb dala nálam! A főtéma önmagában is hatalmas nagy ötlet, de ahogy ez hét percen keresztül tekergetik, csavargatják és minden váltásnál más hangulata attól függően, hogy éppen milyen környezetet színeznek mögé (egy ponton egy csipetnyi Anathema-t is belehallok, de ez már csak az én bajom). Zseni. Nem tudok többet mondani.

Ezen kívül még The Glass Bridge, az Inner Assassins, a Congitive Contortions és Arithmophobia a számomra kedves tételek a lemezről, ugyankkor az Ectogenesis kezdő traktusai furán industrial/EBM áthallásúak, ami igazából fura, mert ezek nem voltak korábban jellemzők az AAL zenéjére.

Eddig nagyjából húsz alkalommal hallgattam meg a lemezt, de nem tudnám azt mondani, hogy ismerem. Minden egyes fordulónál más a sztori, mert ennyire összetett a lemez - én ezt szeretem az AAL által kitalált világban.
Szóval ez is egy klasszikusan tökéletes Animals As Leaders lemez, de nagyon vegytisztára sikerült és - ami a nagyobb baj -, hogy itt-ott inkább öncélú lett, mint szórakoztató. Ezért nem kapja meg a ötöst, habár nagyon közel áll hozzá.
4.5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7611972900

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum