Annak a penetráns nihilnek köszönhetően, amit jó néhány New Orleans városához köthető metál legenda párologtat lemezekről és testhajlatokból, nehéz elvonatkoztatni attól az esetleges párhuzamtól, ami a vidék lélektanát boncolgató irodalmakban úgy talált megnevezésre, mint az elátkozott dél posványa. Embereinket ugyanis valószínűleg a zenélés mentette meg attól, hogy maguk is olyanok legyenek, mint valaki megfakult emléke pár statisztáról egy filmből, amiben sem egy kimosott ruha, sem happy end nem volt. Mondjuk tény az is, hogy Jimmy Bower mostanában nem tűnik annak a kiköpött szétcsúszott fószernek. Talán ennek, vagyis nagyban neki köszönhető, hogy a hagyományos déli kultúra krónikájának a metállal kapcsolatos fejezete most egy újabb Superjoint lemezzel íródhatott tovább.

Mely megjelenés valószínűleg még úgy is köthető ahhoz a bizonyos déli kultúrához, hogy annak a tornácokon túl sokat rágott, egykor mindenre rákenhető és egyben lesújtó mélységeit Phil Anselmo röfögte fel az év elején, az arcára nőtt borgőzös latrinából. Tudniillik ennek az eseménynek köszönhetően aztán a Down neve már nem tudott peckesen felpattanni számtalan neves nyári esemény plakátjára. A szervezők tucatjai ugyanis képtelenek voltak megértő szívvel átérezni azt, hogy a metál veteránjának sem könnyű. Hiszen olyan nehéz időkben, amikor az ősz borosta mögé bekúszó vastag barázdák gyűrődnek keservesen, hogy azt a kurva bakancsot a saját öblös bélésétől már nem olyan sima ügy felrántani, elgyengültebben hajlik a legerősebb nyak is az ördög vállára. Főleg, ha az olyan szavakat sugdos, amiket ikonunk egész életében hallgathatott a söntésnél. Ami természetesen a föderációs zászlóval a háttérben simult a könyöke alá.

Szóval az empátiára képtelen visszautasítások miatt választás ugyan nem maradt, de végül az önként lemondott Down turné okán idő viszont igen. Így már csak pár testmeleg, sűrű füstöt lehelő arcra volt szükség, hogy a korábban jegelt, de egyszer már felforrósított Superjoint projekt újra megelevenedjen hibernált állapotából. Ami azért is üdvözletes, mert ha a hősünk indokolatlanul nagy arcán kitáruló árnyékszék politikailag korrekt kinyilatkoztatásokra nem is lehet alkalmas, azért az a szar, ami onnan kiömlik még arany lehet a koszbogarak himnuszaira hímezve. Ez ügyben mindkét korábbi Superjoint Ritual lemez perdöntő bizonyíték lehet.

Azok ugyanis a Jimmy Bower által eljátszott gitártémáknak köszönhetően olyan penge illesztéssel hegesztik egymásra a mocskot és a metált, hogy az kicsivel sem kevesebb a mindennél, ami egyenesen a semmibe visz. A Today and Tomorrow pedig indításnak ezen a Caught Up In The Gears Of Application című új lemezen semmi más, csupán visszaigazolás, hogy ez a lötty még mindig ugyanúgy mar, mint a dunsztosüvegből elkortyolgatott hatvanfokos fehér Jézus. Vagyis az erjedt punk szimpla íze égeti keményre az arcvonásokat. Míg a következő Burning the Blanket főleg ritmusszekciójának köszönhetően, már sokkal több groove hatást tol az összjátékba. Ezt azonban még a gitár is megfejeli egy szaggatott, de a végénél mindig jól felrángatott témával, amiről mindjárt két dolog jutott eszembe. Amik közül az egyik, hogy azért ez a felállás a Pantera legenda megtörése utáni hiányt is hivatott volt pótolni első lemezével. Ez pedig most is érezhető. A másik pedig, hogy habár Dimebag játéka és végső drámája istenné tette őt szemünkben, számomra a "Bower Power" ugyanolyan mértékadó.

Arra pedig nagyon kíváncsi is lennék, hogy a tizenegy új dal milyen arányban íródott az Eyehategod gitárosa és Anselmo által. Mivelhogy az tudvalevő, hogy korábban a frontember ötletei voltak a dominánsabbak, de ez szerintem így tizenhárom évvel később már átformálódhatott. A változást pedig annak tudom be, hogy az olyan nóták gitárjai, mint a Sociopathic Herd Dillusion és a Rigging the Fight mondjuk sokkal komplexebbek és technikásabbak, mint az első két lemez inkább többnyire punkos, kapkodóbb és kásásabb dalai. Ezért éreztem végig - és az egy-egy váltás után bepengetett tipikus Eyehategod témák miatt - hogy ezeket inkább egy igazi húrokban gondolkodó írhatta, mint Phil. Ha pedig igazam van, akkor az azért is méltatható, mert Jimmy személyében simán egy gitáros tiszteleg bennünk egy másik nagy gitáros előtt. A címadó szám mellett ugyanis a Circling the Drain is mindennél markánsabban emlékeztet a Pantera késői időszakára. (Remekül kihasználva most a két gitár adta lehetőségeket, Kevin Bond szintén fontos játékának tulajdoníthatóan.) Amit ezeknél így nem csak az éneknek köszönhetünk, ami ugye végig összetéveszthetetlenül hozza ezen az anyagon is azt, amit máig ugyanúgy tud amúgy, ahogy mindig is tudott. Ez pedig nem jelent más, minthogy akkor is átnyalna a koponyacsontodon az agyadig, ha a füledbe ólmot öntöttek volna. Azokban a továbbra is punk alapokkal húzó kaotikus számokban, mint a Ruin You, Clickbait és Mutts Bite Too ugyanúgy, mint a fent említett metálban gazdagabb, kidolgozottabb szerzeményekben.

Amik Joe Fazzio dobos híján is tökéletes visszatérésnek tűnnek abban a tekintetben, hogy a nélküle feléig égetett Superjoint név olyan rituálé által támasztasson fel, hogy az támasza lehessen mindazoknak a formáknak, akiknek a semmi közepe volt és marad a mindenség kezdete. Ha pedig ezt Caught Up In The Gears Of Application című album alkotói nem tették volna meg - amit kötve hiszek - én ajánlanám és küldeném ezeknek a daloknak minden erejét az elátkozott dél legnagyobb krónikásának Mike IX Williams papának. Azt hiszem, ha Faulkner még ma is írna, Mike és ez az egész bagázs aranybánya lenne az íróóriás idilli nihilben pácolódó karaktereinek megformálásához.