RockStation

The Devil's Trade, Publicist U.K., Crippled Black Phoenix @ Dürer Kert, 2016.12.15.

Ahol ledőlnek a korlátok

2016. december 19. - Ernő Hellacopter

cbp1.jpg

Lassan lezárhatom az elmúlt évek legínségesebb zenei évét, és szomorúan tekinthetek vissza rá. Nagyon sok bulit kihagytam idén, magam sem ismerek magamra, de tudtam nemet mondani. Volt amit megbántam, de többnyire nem maradtam le semmiről. Betonbiztos nevek térnek vissza újra meg újra. Olyan érzésem van, mint a játékvilágban, ahol a sorszámozott részek csendben robbantják a kasszát, miközben tartalmilag alig van előrelépés. S bár sok zenekar létezik, akiket szívesen megnézek akár félévente is, sok esetben úgy látom, hogy fáradt már a gépezet, és nem képes megújulni. Ide dobják nekünk az újabb turnét, ahol éppen újra összeállnak a régiek, vagy 5-10-15 éves az ikonikus nagylemezük, vagy a Denveri Musztángok Bajnokcsapata. Ezért volt örömteli ez az este, ahol egy bitang erős debüt lemezt turnéztató Publicist U.K. volt a beskatulyázhatatlan zenészzsenik gyülekezetének, a Crippled Black Phoenixnek a nyitó bandája.

A Makó Dávid fémjelezte Devil's Trade áldozatául esett a Zsivány Egyes renegát csapatának, így sajnos csak a záró tételre értem be, de azért így sem maradtam Makó Úr nélkül, de erről később...

A Publicist UK az a "szupergroup", akik az aktuális post-punk zsánerben jelenleg a legotthonosabban mozognak. Nem feledjük a Grave Pleasures-é transzformálódott Beastmilket, de jelenleg, ha leszámítjuk persze azt, hogy a Joy Division - Chameleons szint már nem realitás, ez a csapat a debüt lemezükkel azért lassan, de biztosan, az alattvalójukká tett. Rá is fért a tavalyi év végi lista dobogós helyére, így részemről két legyet ütöttem egy csapásra, remek párosítás ez a két zenekar így együtt.

mako_david_2.jpg

Ennek ellenére a kezdés elég halovány volt. Sem a közönség, sem a zenekar még nem állt készen egymás befogadására, és a hangtechnikus sem itt, sem az est további részében, nem volt igazán elemében. Rá lehetne ütni a 041-es teremre a hangzástalanság bélyegét, de szólt itt már tömören, arányosan nem egy zenekar. Szóval le kellett menni 2-3 nótának, mire a helyére kerültek a dolgok, Onnan viszont semmi sem szabott gátat annak, hogy magunkévá tegyük Brett Bamberger és társai szomorkás, new waves merengését a világ komor dolgain. Magabiztos nagylemez, és egy annyira nem hengerelő, de mindenképpen az érdeklődés fenntartására alkalmas, komótos bulit nyomtak, én nagyon remélem, hogy lesz alkalmam méltóbb módon is élvezni a muzsikájukat. A 35-40 perces műsoridő még arra sem volt elég, hogy a nagylemez lepereghessen, így volt hiányérzetem. Sebaj, see you next time!

Justin Greaves, ez a nyughatatlan zenei talentum, nem egy olyan coltot tart az övébe tűzve, ami orosz rulettra lenne berendezkedve, tele a tár, és a stílusok okos és intelligens egymásra pakolása egy olyan eredeti ízt kölcsönöz, ami jól megkülönböztethetővé, szerethetővé - és nem utolsó sorban - eladhatóvá teszi ezt a hibridet. Az élő fellépések pedig egy utazó vándorcirkuszra emlékeztetnek, ahol a társulat különböző szekciói a paletta minden színét képviselik, mind zeneileg, mind tartalmilag. Ez a sokféleség el tud sülni visszafelé is, de Justin mestere a fegyverének, és a tökéletes elegyet megalkotva prezentálta nekünk idén, az immáron 9. sorlemezt, amelynek turnéja, főleg Jakab Zoli fanatizmusának köszönhetően, hazánkat is elérte.

A tavalyi buli után, csak pozitív kritikákat hallottam, olvastam, így anélkül, hogy a lejátszóban sűrűn előforduló vendég lenne, kellőképpen ki voltam éhezve a Crippled Black Phoenix fellépésére, főleg annak tudatában, hogy ezzel a koncerttel-számomra-véget ért az idei koncertszezon. Kezdésnek a Rise Up and Fight (200 Tons of Bad Luck) hangzott el, a hardcore rajongók nagy örömére, hiszen ez egy old schoolabb nóta, majd a Long Live Independence jött a No Sadness or Farewell-ről. Eltekintek a nóták tételes lajstromba vételétől, inkább szorítkoznék olyan - szigorúan szubjektív - észrevételekre, amik éppen örömet, avagy dühöt, esetleg elérzékenyülést váltottak ki.

cbp2.jpg

Szóval: a kétórás műsoridő süvegelendő, ám szükségszerű is, hiszen a számok tartalmasak, és a repertoár is jelentős. Ettől eltekintve hatalmas respect a korszakokon átívelő monstre buliért! A színpad színes kavalkádjában folyamatosan zajlott az élet, hiszen mindenkinek kijárt az 5 perc hírnév. A hét - alkalmanként nyolc - ember zökkenőmentesen kooperált egymással, de nem tudom szó nélkül hagyni - miközben átérzem a hangtechnikus töketlenkedésének eredményeként fellépő technikai malőr jelentőségét - Belinda Kordic magánszámát. A nem megfelelően felcsendülő dalospacsirta olyan elkámpicsorodott ábrázattal örvendeztetett meg, hogy a vérnyomásom hamar az egekbe szökött. Nem is tudta magát túltenni rajta, így minden perc, amit nem töltött a színpadon, megkönnyebbülésként hatott számomra. Spongyát rá.

Az este toronymagasan legszórakoztatóbb figurája Tom Greenway basszer volt, aki hatalmas nagy mosollyal az arcán nyomta végig a két órát, teste pedig folyamatosan kommunikált a hangszerével, ami igen szuggesztíven hatott. Daisy Chapman angyali mosolyával, intelligens és sokrétű játékával tudott elkápráztatni, Justin Greaves meg Justin Greaves. Kijár neki a kalaplengetés, megkerülhetetlen jelenség, és sokoldalú személyiség. Belindán kívül mindenkiről csakis pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon jó kedélyű kis társulatot rittyentett maga köré a Mester.

Mivel ez mégiscsak a Bronze lemez turnéja volt, erről szólt a legtöbb nóta, amiben Makó Dávid is szerepet kapott. Az, egyébiránt Joe Walsh feldolgozás nótát, a Turn to Stone-t Dávid a tőle megszokott magabiztossággal, és rutinnal hozta le, és szerintem ez említésre sem méltó, mégis meg kell jegyezni, hogy a zene az a tökéletes kifejezési forma, ahol ledőlnek a korlátok, és csak az számít, mennyi van benned, mire vagy képes, és Dávid szereplése is okot ad arra, hogy kilépjünk a saját magunk önostorozásának mételyező hagyományából, és vegyük észre, nincs nagy különbség köztük és köztünk.

Évzárónak tökéletes este volt, megdöbbenve konstatáltam a félházat, amit egyszerűen nem tudok mire vélni. Mindenki megérdemelte volna a fokozottabb figyelmet, és érdeklődést. Sebaj, jövőre én tuti megyek, csak jöjjenek el ismét idáig, bár ismerve Jakab Zoli elhivatottságát, nagyjából tutira veszem, hogy ha turné lesz, az minket is érint majd. Ámen.

Fotók: Réti Zsolt (Makó Dávid), Καταστρόφος Αλέξανδρος (Crippled Black Phoenix - a fotók nem a helyszínen készültek)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6712057017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum