A sínylődő tudatuk nyüszítve valami egyszerű kapaszkodó után kapar. Mert megszerzett bizonyosságaik, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme, saját maguk és szeretteik halálának elkerülhetetlensége és a végső pillanat biztos magánya csak dúsított bizonytalanságuk kisugárzásai csupán.Utolsó fogódzójukba, ami a szabad akarat, hogy életük arra fordul, ahova az mutat a valóság béklyói mindig belevájnak. Hangjuk hamu a hideg űrben. Ahova képzeletükben még elmenekülnek saját maguk és a látvány elől, hogy bolygójuk ereiben is elapad végül az örökké ott araszoló élet. Mert leigáznak mindent, hogy megszűnjön a félelem, de végül mégsem marad más csak az. Meg a tehetetlen düh.

Valamint a fájdalom. Vagyis egy feledhetetlenül mély érzésű lemez főgenerátorai, melynek címe Dead Planet. Ami valóban meglehetősen mélyről jön. Olyannak hat, mint egy verem aljáról felüvöltött kárhozat. Máskor meg gyötrelmes fohász. Amivel a Hollow Earth ünnepélyes mártíromsága végképp kiteljesedni látszik. Deklarálva hogyan kell építkezni esztétikus hangszereléssel hozott metálból, modern hardcore melódiákból és melankóliából. Ahogy azt a két éve megjelent Silent Graves című lemezen is tették. Ami számomra az a lemez volt, amit akkor is meg tudtam és meg akartam hallgatni még, mikor hat koncert után vakartam a bundám valahonnan éjjel haza.

Azután pedig azt hittem, onnan már nem vezethet felfelé az út zeneileg. Ahogy az atmoszféra sem csúszhat lejjebb a letargiában. Elképzelésem azonban téves határokat húzott azt illetően, hogy mi nem lehet élesebb és mi nem omolhat nemes drámaiságban még inkább össze. Ugyanis ez a harmadik Hollow Earth nagylemez nem csak a hardcore evolúció legfelső fokán áll, elmosva minden határt úgy, hogy közben a legvegytisztább lelkülettel marad még mindig az, ami lett és mindig volt.

Ahogy mindjárt az elején is, az alapvetően öblös törzsi dobbal kísért súlyos gitár mögé mindjárt behúz a másik hat húros egy érdekes vonalat tűhangokból, amitől valahogy szofisztikáltabb lesz az egész az Astral Dominion című szám négy egész percében. Az azt követő dalban azonban még több nyílik ki a változatosság sötétlő virágaiból, mert a The Harbinger Of Exisetnce nyitótémája ugyan még keményen porlaszt, de az első váltás után bekúszik az a sajátosan szenvedő mégis fennkölt dallamvilág, ami aztán szerintem egészen a post-rock ízekig olvad. Amennyiben pedig egy számmal kellene demonstrálni, hogyan is épül fel ez a lemez zeneileg, akár simán ez a szerzemény is lehetne az. Vagy akár az Of Steel and Stone, ami szintén teátrális dobbal nyit, de ahelyett, hogy ehhez azonnal velőből súlyozna, inkább azokkal a kifinomultabb gitárokkal festi a baljós árnyakat, amik aztán persze behívják a pusztítást a váltás után, de csak azért, hogy utána ismét megszelídülhessenek, ahogy az agonizáló ének is fáradt fohászba fog a halkuló gitárok játéka felett.

Nincs dal a Dead Planet tizenegy alkotása közt, ami végig azonos zenei pályán keringene a centralizált fájdalom bolygója körül. Ugyanis stílusok olyan stílusos zenei montázzsá való összeollózása ez, amit bár Mike Moynihan senyvedő üvöltései ikrekké tesznek valahogy, de mégis széles skálán tudnak mozogni a variánsokban végsőkig. Amíg a From Empyrean To Damnation monumentális ikonja a modern metál és hardcore műfajok fúziójának, addig a To An Earth Abandoned melankolikusabb dal szintén. Alul hangolt, lassú dal. Ami egyszerre depresszív, mégis szolidan ünnepélyes hangvételű. A Revolutions In Refracted Light mellet klassz kontraszt anyag, az olyan dühös dalok között , mint a Setting Teeth és a Convergence In Recollection is például.

Amik még mindig kiábrándult mizantrópok, de nem a mesterkélt mezsgyékről. Ahogy előző lemezük is a nyers őszinteség jegyeit hordozta, úgy ez sem fukarabb érzésekben. Ennek megjelenítéséhez azonban sokkal komplexebb kompozíciókat és erősebb, vastagabb hangzást választottak most. Ami nem feltétlenül jobb, de fejlődésében előremutatóbb, kifinomultabb zeneileg. Az emberektől szomorúan távolodó ember lemezén. Ahol emelkedettségben vegyül a komor hangulat és a küszködő tudat. Ahol a magányban talál a jellem valami Istenutat.