Sepultura - Machine Messiah (Nuclear Blast, 2016)

Pörög az iránytű, ami progresszív és hegyes. Meg éle is van.

2017. január 15. - johndoesbasement

1000x1000.jpgTegye fel a kezét és álljon ki a sorból az, aki még mindig azon rágódik, hogy lassan húsz évvel ezelőtt a Sepultura zenekar soraiban bekövetkezett egy énekesváltás. Aki pedig kiállt, az most huppanjon le egy kényelmes sarokba és töprengjen egy sort azon, hogy vajon miért ilyen nehéz neki alapvetően elengedni a múltat. Ugyanis lehet egy marék aktuális kérdés a legendás brazil banda apropóján, de ez már sehol sem az. A jelenben tudniillik már a nyolcadik olyan lemezt hallgatjuk, amin az egykor jócskán átalakult Sepu ismét demonstrálhatja, hogy sosem a múlt gyűrött szendvicseit vakargatta kifele a szimatszatyorból és próbálta lenyomni a közönség torkán. Hanem mindig vérfrissítő erőkkel futott neki.. Így az sokkal fontosabb kérdés, hogy az utolsó három lemez után most ismét van-e új irány? Meg, hogy elég hegyes-e az iránytű, ami odaszúr?

Mert bizony az a másik váltás, ami dobos poszton történt meg és aminek következtében végképp Cavalera nélkül maradt a zenekar sokkal közelebb van és nem kevésbé fontos. Ahogy az a jól lefülelhető tény is, hogy az ezzel a távozással elkezdődő harmadik időszak a Sepultura életműben nem hozott két egyforma lemezt. Pedig megjelent azóta három is. A Dante XXI koncepció lemez tulajdonképpen az újabb thrash korszak határozott képviselője volt. Szinte eltörölve a nu metál nyomelemeket és hozva a nyolcvanas éveket a huszonegyedik század adta felturbózott lehetőségekkel. Ami ezért szólt nagyot és nem olyan kicsit. Az azt követő másik koncepciólemez az A - Lex ennek ellenére mégis egy sokkal nyersebb, fapadosabb anyag lett. Kattogósabb, kopogósabb, punkosabb. Hogy ebből aztán a Kairos elmenjen a jellegzetesen death metál vonal felé, amibe aztán az azt követő piszok hosszú címűn még belefesthessenek feketével a hangulat terén, miközben megint több lett a groove, amolyan floridai death metál módra. Ezért aztán jó kérdés, hogy merre vezethet az út ezután?

sepultura.jpg

Hát szerény véleményem szerint egy kísérleti szakasz felé. Ugyanis a Machine Messiah lemez nyitótétele, ami egyben a címadó dal is, valahogy nagyon máshogy húzza be ezt az első kanyart. Egy briliáns hangulatgitár, aztán a tiszta énekhang és végül a Black Sabbath nagyon határozott hatása az, ami karakterkontúrokat húz ennek a lassú, de sziklafal kemény dalnak. Ahol Derrick szerintem, mint metál énekes nagyjából a fejlődésének a csúcsához ért el. Aztán a kiszámítható dinamika igényei szerint jön is jobbról egy géppuskagitárokkal és dobbal megtűzdelt gyors dal, hogy nehogy túlságosan elbizonytalanodjon az internacionalista Sepultura tábor. Ezen túl pedig még a Phantom Self című dalt is mondhatni a jól bevált brazil szabvány szerint hangszerelték össze. Jellegzetes brazil kattogással nyit, ami keménykedéssel a húzza a fogós refrénig az elejét, ami aztán egy szinte nagyzenekari jelenlétet imitáló keleties dallamvilágba vált át, amiből az elején már kaptunk egy kicsit a végén pedig hosszan hoznak a gitárok is. Ez azonban simán színfoltként van jelen, bár nekem nagyon más mint amit az elmúlt lassan harminc évben kaptunk az arcba.

Ahogy aztán több más szerzemény is meglepett. Nagyjából azzal a hatásfokkal, mint amikor látod megszületni a szörnyet és méltán számítasz rá, hogy kellő izgalom után végül lesújt majd. Az azonban kikacsint oldalra és ízléses táncba kezd, mint az Iceberg Dances. Ami egy instrumentális tétel valahol a lemez közepe felé és leginkább progresszív virtuóz a klasszikus heavy metál felhangjaival. Hasonlóan a Cyber God című számhoz, amiben az elején elsütött epikus gitárszóló a szintén olykor tiszta énekhang és a komoran légies középtempó szintén a heavy metál panteonjának legjobb pillanatit idézi meg. Ezzel számomra hozva címadó dal mellett a második helyet a favorizált nóták dobogóján. Na meg a bizonyságot, hogy Jens Bogren producer keze nyoma is ott van a lemezen vastagon. Ezután harmadik helyre pedig azt hiszem a Sworn Oath fog felkapaszkodni, ami szintén egy progresszív oldalról hozott gitárral nyit, ami körülbelül három olyan dallamot csempész ebbe a középtempós dalba, ami bár mondom szokatlan tőlük, mégis elképesztően jól húz a katartikus refrénnel kiegészülve. Míg az utolsó felfedezettem csak többszöri meghallgatás után emelkedett ki az olyan számomra közepesnek ítélt dalok sorából, mint az Alethea, Silent Violence és a bónusz Chosen Skin. Ez pedig a Resistant Parasites. Verhetetlen benne a gitárdráma és a groove.

Meg Derrick Green hangja még mindig. Akit szerintem sokan azért nem ismernek el, mert félnek, hogyha megteszik, akkor az majd sebet ejt Max ikonján. Teljesen feleslegesen, hiszen ő már akkor sem lóghat ki a legendák sorából, ha háromszáz kilót nyom majd. Viszont összehúzni majd mindenképpen húzza össze magát, mert ez alapján a lemez alapján az utódjának is bőven kell ott legyen hely. A Machine Messiah anyagon ugyanis a Sepu kipróbált most olyan dolgokat, aminek tükrében úgy tűnik Andreas Kisser centerjátékosnak van terve, hogy mely irányba képes érni egy harminc éves zenekar. Gitárközpontúbb, finomabb kidolgozású lemez ez az előzőeknél, amiben simán ott bujkál az a sejtelem, hogy az újkori Sepultura legjobb albuma talán még meg sem született. Bár közönség kedvenc így is akad rajta bőven, amit várhat a Rockmaraton tábor az idén nyáron. Azért van néhány dolog itt, ami kísérletszagú és lehet, hogy csak a folyosó eleje. Ami úgy tűnik közel sem a végéhez közelít.
4/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9112127029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum