Általában igyekszem nem lekésni az előzenekarokat – sokszor kifejtettem, mi okból. Most viszont kettő darab teljes koncertet ígértek a szervezők, így előre haladott korom (!) végett jobbnak láttam biztosra vetődni, és a youtube-on lekádereztem a nyitó banda, Beyond The Blacket. Kissé pironkodtam, mert ezt a Wackenen (is) nagy közönségnek látszó társulatnak hírét sem hallottam idáig. A színpadi rutinnal nem lesz tehát gond, véltem, az In the shadowst és a Lost in Forevert pedig igazán jó nótának könyveltem el, még ha ezzel együtt a banda nem is adott mást, többet hasonszőrű, simphonic metal társainál.
Na, az imént a „szőr” és a „banda” szavak említése részemről faragatlanságra utal, hiszen a germánok dalainak tálalója egy dekoratív, fiatal leányzó, Jennifer Haben. „Dizájnban” ugyan sokban nem különbözött a műfajban tevékenykedő kolléganőitől, de a régi reklámot idézve: ez az, amit nem lehet megunni.
Éppen intróra érkeztem. Az első dal remek alkalmat teremtett suttogva történő beszélgetésre, de hamarosan kijavult a hangzás. Úgy tűnt, mások is youtube-oztak, mert gyenge teltház tombolt a térben, a Beyond The Black legénysége (leánysága) pedig valóban profin lakta be az (egyelőre) szűkített színpadot a nekik szánt nyúlfarknyi idő alatt.
Ha az imént „gyenge teltházat” írtam, nos, akkor a Powerwolf fellépése előtt már csupán cipőkanállal lehetett beférni a keverő és a színpad közti térségbe. Egyes rockstation-ös kollégák jutottak eszembe, akik a „pőre” heavy metal iránti rajongásom miatt szoktak velem évelődni: itt bizony minden kelléket megtaláltak volna hozzá! Vérfarkas, vámpír, maszkok, templomi kórus (pultról), sőt, a színpadot is két oldalról kettő fém sas vigyázta. Nem mondhatni, hogy Attila Dom énekes nem kommunikált a közönséggel – de csak nekem mániám, hogy származási helye (Ro) és neve alapján kéne kicsit magyarul tudnia?
Mindegy, hát azt mindenki értette, hogy „heavy metal misét” celebrálnak nekünk, és egyébként sem jutottunk túl a bal oldal – jobb oldal közti kiabálós verseny szintjén. A közönség uszításában rendre besegített Attilának a pantomin-művészre emlékeztető Frank Maria Schlegel, mikor éppen nem volt dolga a billentyűk mellett. Bár századunkban alakult bandát tisztelhettünk a Barba Negra színpad négyzetméterein, valójában időutazás volt ez a javából egészen a nyolcvanas évekig. A ráadás alatt még a színpad is lángba borult – mi pedig szurkoltunk, nehogy lángra kapjon kedvenceink ruhája, hosszú köpenye – persze, azért sejtettük: jól megrendezett jelenetnek vagyunk tanúi. Ezen a ponton a buli Rammstein-i méreteket öltött.Ja, és persze, hogy az We drink your Blood alatt zajlott a legnagyobb tombolás.
Épp hogy elnémult az utolsó Powerwolf riff, mikor szorgos kezek szétkapták a két sasmadarat, vele együtt a többi színpadi kelléket. Szükség is volt a sietségre, hiszen így is kisebb csúszás lett a vége. A legvadabb ős-természetet szimbolizáló kellékek helyét futurisztikus elemek vették át az Epica koncertje előtt. Leglátványosabbak voltak talán a kb. méteres üvegpiramisok, melyekből a kiáradó fények szinte önálló életet éltek az előadás folyamán.
A dob mögött, illetve két oldalán fém-emelvény helyezkedett el, melyen kedvére száguldozhatott Coen Janssen billentyűs görgőkre szerelt hangszerével. Hogy ne érezze magát egyedül, mindig valamelyik „húros” ott futkározott vele.
Ne felejtsük el a Simone-védjeggyé vált íj alakú mikrofont, ha már a vörös démon sem felejtette otthon, Hollandiában. És ugyan természetesen nem kellék, de a látványosságok közé sorolhatjuk magát a hölgyikét is, főleg abban testre simuló ruhában, mellyel ezen a vasárnap estén örvendeztetett minket. Bár én maradok Sharon den Adelnál (Within T.), de egész biztos vagyok benne: a teremben nem volt férfi, kit ne érintett volna meg a látvány.
Említett elfogultságom miatt én azért tudtam koncentrálni Simone fejlődő előadói mivoltára is. Valósággal eljátszotta a dalokat, teljesen átélve azokat akkor is, mikor éppen nem ő volt a soros, hanem Mark Jansen hörgött.
Tudom, fura, hogy itt „epikázom” egy ideje, és a zenei megközelítésről egyetlen betűt sem véstem, de ez az este nekem inkább fájdalmasan a látványosságokról szólt, mint a zeneiségről. Semmi gondom egyébként az Epica muzsikájaval. Több rétegű zenei élményként élem azt meg, még ha nem is ránt Operation: mindcrime-i mélységekbe. Azt is megértem, hogy sem logisztikailag, sem talán pénzügyileg nem megoldható a The Holographic Principle turné keretein belül egy szimfonikus zenekar és egy kórus színpadra állítása, de azért furcsán néztem, mikor Simone Simons élő gumilabdaként ugrált a színpadon, miközben szopránt énekelt...
Na jó, végül, de nem utolsó sorban a zenéről. A setlist nagyrészt az utolsó album (The Holographic..) dalaiból tevődött ki. Sajnos a kettővel azelőtti Requiem for Indifferent csupán egyetlen dallal képviseltette magát (Storm the Sorrow)– ennek bemutatóján jártam utoljára Epicán, nem véletlenül. Viszont végre megszületett a Simoneék „Fear of the dark”-ja (Final Countdown-ja stb.): a Beyond the Matrixra nem csupán én figyeltem fel a legutóbbi lemezen; a hosszú ráadás részét képező dalt a nagyérdemű végig ugrálta, csakúgy, mint az előadók.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT, ITT és ITT.
