Gyanús nekem ez a Hammerfall, de tényleg! Még szinte le sem pakoltak az előző Barba Negrás örömünnep után, már megint itt vannak, és minő meglepetés, egy jéghideg keddi estére összehoznak egy durva teltházat, és mit ad Isten még fesztiválozni sem restek visszatérni. Na, ez már azért több mint pofátlanság.

Jó, azért ez erős túlzás, hisz a legutóbbi látogatásuk óta több mint egy év telt el, de úgy tűnik, az élmény annyira friss, mint ha tegnap lett volna. Hogy miért szeretnek ennyire idejárni? Jó kérdés. Talán vénásan tolják a bajai halászlevet? Esetleg fogadtak, hogy ki bírja tovább a pálinka diétát, vagy hatalmas rajongói a termálfürdőknek? Vagy talán úton a klub felé kiszúrták a dombtetőn a gigantikus sörnyitót és azóta is keresik a hozzá illő palackot? Fogalmam sincs, de nem kizárt, hogy az alábbi beszámoló írása közben valahol a sorok között megszülöm a választ.

A jeges utaknak hála alaposan sikerült lekésni a kezdést, sőt a Lancer fellépését is, szinte teljes egészében. Érkezésemkor még elcsattant pár zseniális riff és már-már King Diamondi magasságokat súroló énektéma, de mire a pultig vergődtem, gyakorlatilag véget is ért az amúgy egészen biztos, hogy piszok jó műsor.

A létszám már ekkor több volt, mint jelentős, rengeteg ismerős és ismeretlen arccal a nézőtéren, így a nagy üdvözlések után baráti társaságommal a keverőpult bal hátsó szegleténél startoltunk, majd a színpad felé loptuk a távolságot a következő műsorszám alatt.

Azt elöljáróban be kell vallanom, hogy a Gloryhammer zenekarról még életemben nem hallottam, és ennek talán az lehet az egyik oka, hogy nem rajongok az amúgy igen népszerű Alestorm kalózkodásáért sem, így csak utólag szembesültem a ténnyel, hogy a Gloryhammer az Alestorm billentyűs-énekesének, Christopher Bowesnak egy másik, erősen fantasy hangulatú, „intergalaktikus űrmetál” formációja. Bár ez a megnevezés baromi hangzatos, de mégsem ettől akadt el a lélegzetem… Hanem attól, hogy a zenekar énekese, valami olyan megjelenést produkált a színpadon, amire egészen egyszerűen nem voltam felkészülve. Csak hunyd le a szemed, és képzelj magad elé egy indokolatlanul kölyökképű gyíkembert sportcipőben, és egy olyan napszemüvegben, amihez hasonlót utoljára talán a 80-as évek sorozataiban láthattál, és talán azóta sem dolgoztad fel ezt a traumát. Ráadásul, hogy teljes legyen a retinakárosodás, a "gyíkjelmezre" lágyék tájt még egy erősen félreérthető vágást is sikerült alkotni, és itt még nincs vége a sokkolásnak. Azért, hogy a többiek se maradjanak le, felvonult egy komplett, leginkább egy random középiskola kollégistáinak szerepjáték klubját idéző jelmezbemutató. Mindezek után bármennyire is élvezhető volt a zenéjük, egyszerűen képtelen voltam komolyan venni a produkciót, így kénytelen leszek egy alapos memóriatörlés után lemezen is megismerkedni a zenekarral, mert egyébként megérdemlik…na jó, lépjünk tovább.

Addig furakodtunk a színpad felé, míg végül sikerült magunkat bebetonozni, kb. a 6-8. sor magasságában. Közeledett a hosszúra nyúlt pillanat, amire mindannyian vártunk, és nincs az a gyíklény ami megfutamít minket. A jelenlévők többsége nagy valószínűséggel már tudta, hogy mit várhat a Built to Tour idei felhozatalától, és bizony érdemes volt felkötni a gatyát, mert csontig hatoló fémvihar következett. Oszkárék úgy vették birtokba a színpadot, mint ha otthon lennének és az új dobos, Johan Koleberg is rendesen uralta a maga kis szigetét.

Összességében, amit ezek az urak művelnek, az a messzemenőkig kimeríti a profizmus fogalmát, ám a pókerarcúság vádjával senki nem illetheti Őket. Az az öröm, elégedettség és - meg merem kockáztatni – meghatottság, ami a zenekar tagjairól, és főként Joacim arcáról sugárzott, szavakkal nehezen leírható. Úgy tűnik, a magyar közönség valamit nagyon tudhat, mert az est hátralévő részének hangulata nagy részben a tömeg hátán dobbantott az egekig. És ezzel egy pillanatig sem akarom elvenni az dicsőséget a Hammerfall legénységétől, sőt… Ennyire élni a színpadon, így együtt lüktetni a tömeggel, és ilyen természetességgel hozni az amúgy totál sablonos pózokat csak az igazán nagyok tudják. Rendesen megidézték a Heavy Metal Istenét, aki leszállt közénk, és olyat üvöltött az arcunkba, hogy amíg élünk emlegetni fogjuk.

Joacimék legutóbbi látogatásukhoz képest frissített programmal érkeztek, és a kötelező slágereken túl hanyag eleganciával reprezentálták azt is, ami a legutóbbi körben kimaradt, jelentős teret hagyva a régi nagy slágereiknek. Röviden, megkaptuk, amiért mentünk, talán még többet is. Nincs más hátra szabadtéren is látni kell Őket. Találkozunk nyáron, a Rockmaratonon.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.