Amikor meghallottam eme koncert hírét, esélytelennek láttam, hogy én ne jelenjek meg rajta. Miért? Mert a három fellépő közül kettő (azaz Devin apánk és csapata, valamint a BTBAM) hatalmas kedvenceim, a Leprous pedig (legyen az én szegénységem, hogy eddig csak névről ismertem őket) már előzetesben is több, mint ígéretesnek tűnt, tehát ha csak a zenei részt nézzük, hibátlan estének nézhettünk elébe. Spoilerveszély: mindez pontosan az elvártak szerint alakult!
Én azon koncertjáró zenefanatikusok közé tartozok, akik ha tehetik, megnézik az előzenekarokat is. Mondjuk ezen az estén az „előzenekar” kifejezést kimondottan csak a kiszabott időtávok miatt lehetett alkalmazni, hiszen három felsőligás modern prog csapatról volt szó. Jó, talán a bevonzott közönség és népszerűség arányában így volt a legjobb a sorrend, de valljuk be: kis túlzással három fő zenekara volt a bulinak.
Nyilván illik megemlíteni, hogy ez az esemény eredetileg az A38-ra lett meghirdetve. Nyilván nem akarták túlbecsülni az igényeket, de egy ilyen csomag gyorsan ki tudja nőni a hajó gyomrát, ahogy mint láthattuk is, nem is kicsivel. Láthatóan még a ’Negra is majdnem csurig lett, ennél jobb visszajelzés pedig nem is lehet a szervezőknek: valamit jól csinálnak, bármikor lenne igény ezekre a csapatokra.
A legnagyobb, de egyben legkellemesebb meglepetés az volt, hogy már a Leprous (atomóra pontosságú) kezdésénél is mennyi arc összesereglett a nézőtéren. Ahogy már említettem, a norvégok zenéjét csak felületesen ismertem – ez viszont változni fog, mert a tördelt ritmusokat és éteri melódiákat magas tiszta énekkel vegyítő északiak zenéje élőben sokkal jobban elkapott, mint felvételről. Erre lehet, hogy rásegítettek a minimál, de hatásos fények is, melyeknek köszönhetően végig hátulról voltak megvilágítva, melyre még a füstgép is adott egy sejtelmes extra vonulatot. Külön kiemelném Baard Kolstad dobost, aki annak idején a Shiningban tornáztatta meg a dobcájgot. Természetesen itt sem pihen, sőt, a fiúk műsora szinte egy gitárokkal és énekkel kísért félórás dobszólóval is felért. A szűkre szabott, de kellemes shownak tökéletes íve volt, egy rossz szót nem tudok mondani a Leprousra.
Viszont az innen következőket már egyáltalán nem kellett nekem bemutatni, sőt! A Between The Buried And Me (akik nagyon szimpatikus módon maguknak roadoltak, sőt a kezdés is annyira in medias res volt, hogy öröm volt nézni) a Colors album óta hatalmas kedvencem, mégis csak egy ízben, 2012-ben láttam őket élőben, amikor a Peripheryvel látogattak el hozzánk. Azóta kijött már a szintén príma Coma Eclipic is, melyről több dal is felcsendült. Jó, persze a „több” ebben az esetben elég relatív, hiszen nekik sem jutott sok a jóból, összesen háromnegyed órájuk volt leszaggatni a fejünket. Nálam bejött a recept, a Fossil Genera, The Coma Machine, Lay Your Ghosts…, Bloom kezdőnégyes (a koncert kétharmada) tökéletesebb nem is lehetett volna, hiszen egytől-egyik hatalmas kedvenceim ezek a dalok, ráadásul a „maradék” Option Obliviont és Life In Velvetet jól esett hallani. Lehet, hogy nekem tűnt úgy, de mintha a srácok kicsit enerváltak lettek volna, de bánja a fene, ha ilyen technikás dalokról van szó! Amíg a technikás zenét 100%-on hozzák, addig egy szavam nem lehet - márpedig ez megtörtént, sőt, öröm volt nézni, miket leművészkednek az urak.
Sajnos a BTBAM-hez köthető az este egyetlen negatívuma is és itt a hangzásról lenne szó. Mélységes sajnálatomra a srácokat nem keverték meg a legjobban, az éneket és Paul Waggoner gitárját kicsit lentebb húzták a kelleténél (vagy épp nem húzták fel eléggé), ami azért kellemetlen, mert így épp, hogy a srácok zenéjének két legfontosabb eleme sikkadt el egy kicsit. Egyébként rendben volt minden, a fények is igazodtak a zenéhez, aki miattuk látogatott el a Barba Negrába, a műsor hosszát leszámítva csakis elégedetten távozhatott. Megsúgom, én is!
Csak hogy még nem lett volna értelme távozni, hiszen jött az este sztárja, a metal Deadpoolja (copyright), Devin Townsend. A kopasz húrmágussal és csapatával sem először találkoztam már, 2015-ben a Z2 turnéján egyszer már elcsíptem őket. Hogy őszinte legyek, nekem ez a koncert sokkal jobban bejött, mint a két évvel ezelőtti és ennek az oka a dalválasztásban keresendő. Most valahogy jobb arányban sikerült megtalálni a kötelező, vagy mainstreamebb (értsd: újkorszakos dalok) és a ritkaságok, érdekességek (értsd: régebbi dalok) közötti arányt. Már a fények előzetes próbálgatásánál érezni lehetett, hogy a látvánnyal nem lesz egyáltalán gond, retinaszaggató fényeket sejttettek a próbák. Így is lett, szépen, zenére illesztve változtak mind a színek, mind az azok közé beszúrt árnyalatok, sokszor még a töréseket is kiemelték stroboszkóppal, prímán meglett oldva a dolog, le a kalappal. Lehet, hogy mivel kiköltöztem a keverő előttről a keverő mögé kicsivel, másabbnak tűnt a hangkép, de mintha Devin hangja az elején túl hangos lett volna - nyilván, ahogy ez lenni szokott, pár dal alatt szépen rendeződött az egész.
Apropó dalok! A bő másfél órás koncerten, melynek dalsorrendjét tekintve- legalábbis számomra - szó nem érheti a ház elejét, minden fontosabb(nak vélt) szerzemény felcsendült. Persze, nem könnyű Devin pályafutásáról másfél órában keresztmetszetet adni, sőt, lehetetlen vállalkozás, így minden lemezt, vagy nagyobb slágert sincs idő eljátszani. Persze volt Stormbending, Planet Of The Apes, Where We Belong, Superchrush!, March Of The Poozers, Kingdom és a ráadásban az Ih-Ah szétökörködött verziója, de szerencsére jutott hely a szerintem kevésbé nyilvánvaló tételeknek is, értsd az előző lemezes Rejoice, vagy a Night és a Suicide, de pont erről beszéltem az imént: szépen megtalálták az arányokat fent említett két kategória között.
És hogy milyen volt a koncertteljesítmény? Hát, milyen lenne? Devin hozta a formáját, a közönséget folyamatosan hergelte, bohóckodott, játszotta magát, dobálta a poénokat, amit csak el lehet várni a kanadai zsenitől. Ez persze azzal is járt, hogy mint mindig, a zenekar többi (nem kevésbé zseniális) tagja a háttérbe szorult, de bármennyire is fáj ilyen teljesítmény mellett kimondani, a nagyérdemű legnagyobb szelete nem miattuk látogat ki egy DTP koncertre. Mondom, ettől függetlenül mind Dave, Ryan, Brian és Mike is felsőligás muzsikusok egytől egyig!
Mindent összevetve ez a csomag egy újabb modern prog álombulit prezentált a Barba Negra deszkáin és szerintem ezzel a közönség egyet is tud érteni. A zenei részt tekintve maximálisan, a hangzást talán kicsit kevésbé volt hibátlan az este (de itt is főleg csak a BTBAM-re értem),viszont azt kell, hogy mondjam: minden egyes jegyárba belefektetett fillért megért ez a hármas! Kár, hogy egy koncertet csak egyszer lehet átélni (a kamerázók nyilván még ennyiszer sem szokták). Így viszont marad a szomorkás "találkozunk legközelebb"!
A buli előtt Ryan Van Poederooyen dobossal még egy interjút is készítettem, melyet természetesen hamarosan olvashattok is!
