Overkill - The Grinding Wheel (Nuclear Blast, 2017)

2017. február 27. - Frogfoot

overkill_the_grinding.jpg

Az Overkill talán a legkövetkezetesebb és legkitartóbb thrash zenekar, körülbelül kétévente adnak ki egy új lemezt ráadásul számos tagcsere után a jelenlegi felállás most már több, mint egy évtizede van együtt. A Grinding Wheel eredetileg 2016 novemberben jelent volna meg, de szerencsére késett, így nem kellett versenyeznie a Metallica és a Testament lemezekkel.

Most az Overkill visszatért és aki valaha is hallott akár egy Overkill dalt korábban, akkor tudja, mire számíthat, 2010-től a zenekar - ahogyan tőlük megszokott - a saját útját járva haladt előre és a három legutóbbi lemezük mindegyike kiválóan sikerült: az Ironbound a visszatérés és a zenekar egyik csúcslemeze, a The Electric Age kiváló és gyors tempójú, a White Devil Armory pedig thrash-központú és egyszerű lett.

Bár messze nem tökéletes, most is megvan a minőség, amely minden egyes anyagukat jellemzi, de a tizennyolcadik (!) album jelentősen eltér az előző háromtól. Ez tisztelgés a zenekar klasszikus metal gyökerei előtt. Tipikus Overkill, bőven van benne régi iskolából de ami igazán kilóg azok a punkos lendületű dalok, ami ugyan nem szokatlan a 'killtől, de eddig a közvetlen, nyers és erősebb riffelésen volt a hangsúly. A The Grinding Wheelen a thrash energiája mellett változatos dalokat élvezhet a hallgató: a thrash még mindig nagyon jelen van, de heavy metal-orientáltabb, mint elődjei, sőt klasszikus rockot, power metalt és némi progresszív befolyást adtak hozzá a keverékhez, a punkos életerőt és intenzitást kombinálva a kiváló, kortárs thrash metallal.

overkill_2017.jpg

Nem egészen éri el ezt a szintet, mint az előző három album, de szisztematikusan megy vissza a gyökerekhez és helyenként a '90-es évek Overkilljét hozza vissza. A lemez nyitása fantasztikus! Nem csak Ron Lipnicki teljesítménye az, hanem az első három szám, amelyek az Overkillre jellemző klasszikus thrash dalok, közölük a Mean Green Killing Machine egy klasszikus Overkill nóta, minden ízében himnusz és jól mutatja, hogy mi az album miről szól. Hét és fél perc (!) felvezetés után a Goddamn Trouble tömör Overkill, egy kicsit punk, kicsit thrash és elég fülbemászó, majd a zúzda folytatódik az Our Finest Hourban ami egyben a legjobb példa a modern Overkill hangra. 

Míg a Shine On egy közepes tempójú, epikus dal és a régi iskolára épít, az emlékezetes The Long Roadban az Iron Maiden befolyása érezhető, de a hangsúly a dallamokon van, és különösen visszahozza a klasszikus korszak Overkill hangulatát. Fülbemászóak, még ha kevésbé sikerült dalok a Let’s all go to Hades, akárcsak a Come Heavy, ebben egy kis Black Sabbath hatással-retro és modern hang együtt, de nem kesergés a "régi szép idők" után. Ezután jön a Red, White & Blue ahol a banda visszatér a klasszikus thrash területére. Az album zárása a The Wheel és az epikus, 8 perces záró címadó dal és a maratoni hosszúságú The Grinding Wheel, ami kezdetben ijesztőnek tűnik, de mindkét szám kiemelkedő a címadó a leghosszabb, ugyanakkor a legváltozatosabb és gondosan kidolgozott.

Andy Sneap munkája ismét csillagos ötös, az album hangzása csodálatosan borotvaéles és tiszta, így annak, aki piszkos thrash megszólalásra számít csalódást okozhat. Ez a lemez egyáltalán nem tér le a kitaposott ösvényről, megvan az Overkill jellemző stílusa, a gyors riffek a megfelelő mennyiségű groove és az album megtartja az egyenletes intenzitást a végéig. És úgy tűnik a punk továbbra is hatalmas befolyással bír a zenekarra.

De van néhány probléma. Egy óra hosszúságú album és ez egyszerűen túl hosszú, a 10 dal egy része 6 perces vagy több, ami nem ideális annál a zenénél amire az Overkill specializálódott. Egy kis szerkesztés csodát tett volna a végeredménnyel: a közepén egy kicsit ismétlődő és néhány dalt lehetett volna egyszerűsíteni, ráadásul a klasszikus power metalos "OooooOooo"-részek teljesen haszontalanok és feleslegesek. A Long Road és a Let's All Go to Hades nem rossz számok, de nincs semmilyen megkülönböztető jellemzőjük a többihez képest, ami igazán kiemelné őket dalok közül és az ismételt hallgatás felfedi a valóban gyilkos riffek és friss ötletek hiányát, ezek hullámvölgyek az albumon.

A korábbi lemezekhez képest, ez nem egy klasszikus, de határozottan egy erős album. De akárcsak az új Kreator esetében többszöri meghallgatást igényel!
3.5/5

A bejegyzés trackback címe:

http://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3112297691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum